ápolónő

Gyógyító intézmények fejlesztésére nem jut?

Annyiszor megfogadtam már, hogy nem nézek híreket, de óhatatlanul szembeordítanak velem az utcán. Jól tudjátok rólam, politikamentes vagyok, de most azért kicsit rosszul esett.

A legfrissebb hír szerint- biztosan ti is hallottátok – milyen sok pénzt “spórolt” meg az ország: október végén 57,3 milliárd forintos halmozott többlet volt a központi költségvetésben, és természetesen azt is bejelentették, mire fordítják.

De akárhogy olvasgattam, nem találtam az összeg felhasználásának tervezett pontjai között, amely arra vonatkozna, hogy az egészségügyi intézményeket fejlesztenék belőle, illetve egy élhető egészségügy alapjait megteremtenék, vagy legalábbis hozzásegítenék. 

( Oké, tudom, épül majd egyszer csak a szuper kórház a fővárosban, azonban az ország nem csak Budapestből áll. )

Tudom, hogy kő kemény gazdasági kérdés ez is, és én nagyon nem értek hozzá. Én csak egy egyszerű, hétköznapi ápolónő vagyok, akin lecsapódnak a számok következményei. Akinek hideg futkos a hátán akkor is, mikor azt hallja: Nyereséges beteg, veszteséges beteg. Mintha egy tárgy lenne…

Egyszerű agyammal csak azt a következtetést tudom levonni: Mintha sem az életmentők munkája, sem a beteg emberek élete nem lenne érték. Pedig pont az élet az, amely megfizethetetlen.

ápolónő

De eszembe jutott más is… a hétköznapok.

Mert vannak vágyaim…

Vágyom arra, hogy Mi is éljünk. Hogy annyi jövedelmünk legyen, amennyit ez a hivatás ér. Arra, hogy bennünket is megbecsülnek, mind anyagilag, mind erkölcsileg. Arra, hogy felismerjék: Bizony a Mi munkánk a legnélkülözhetetlenebb a világon.  

Hiszen Életet adunk vissza napjainkon embertársainknak!

Mi mégis szerényen, a háttérbe húzódva, csendesen végezzük napi feladatainkat, az adott körülmények mellett – olykor kínosan – mosolyogva, mert a hivatástudatunk erre kötelez.  

Mint Ápoló, aki a betegágy mellett áll… a következő gondolatok járnak még a fejemben.

\És azt is tudom, nem csak az enyémben.\

Addig, amíg a körülményeken nem változtatnak, addig akármennyire is igyekszünk, nem tudunk, egyszerűen lehetetlen minőségi ellátást nyújtani. 

Tudjátok, nagyon szeretném megélni, hogy ne kelljen szégyenkeznem a beteg előtt a mindennapjaimon..

Ha a napi rutin során a beteg mozgatása közben nem a derekam törne ketté, és a ráncigálás helyett valóban tudnék segíteni neki. Ha olyan ágyakon feküdhetnének, amely kényelmes és nem rozsdás, leszakadt sodronyú és megállíthatatlan. S amely betegágyakon az ápolás számunkra is könnyebben kivitelezhető.

Ha olyan eszközökkel dolgozhatnánk, amely nem akkor romlik el, mikor életmentő lenne a használata, és nem egyedi praktikák bevonásával tudnám működésbe hozni a kritikus pillanatokban, mert elavult, régi. De akad olyan hely is van hazánkban, ahol előfordul az is: egy konnektor van a kórteremben, több hosszabító egymásba helyezésével tudják csak áram alá juttatni pl. az inhaláló gépet. Azt az egyet, amely még működőképes

Ha lenne mindenből elég, és nem a másik osztályokra rohangálnánk kölcsönkérni.

Ha nem a kreativitásomra lennék hagyatkozva egy feladatom elvégzésénél, mint például egy betegem kiültetésénél, mert szegényt ki kell támasztanom, és ott idétlenkedek, már mindent bepakolok az ágyba a háta mögé, hogy megfelelő, számára is kényelmes, biztonságos pozícióba hozzam.

Ha nem szemlesütve kellene mondanom a betegnek ha kéri: Nincs elegendő számú szoba WC ( ami meg használható éppen az is cserére szorulna ), de még sajnos pelenka sem, hisz napi 3 a megengedett.

Ha nem kellene söprögetnem egyes helyeken a lehulló vakolatot, vagy éppen betudnám csukni normálisan az ablakot.

Ha nem azt nézném, hogy szegény betegek kendőben, sapkában a fejükön alszanak, mert tódul rájuk a hideg levegő.

Ha nem répaleves szolgálnák fel nekik répafőzelékkel hetente háromszor. Ha minden beteg emberhez méltóan étkezhetne, és nem az ölében egyensúlyozna remegő kézzel a levessel.

Ha nem azt hallanám a betegtől: “Nővérke, én hazamegyek, itt gyógyulni nem lehet. Nem, nem magukkal van problémám.. Hanem a körülményekkel…”

Ha… 

Szóval, lenne ötletem mire szorítsunk még ki az összegből.

Nos, ezek a gondolatok jutottak eszembe most…

 

Képek: google

 Találj ránk facebookon is: Ápolónő blog- mindennapjaink oldalon.    

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!