ápolónő

Több tiszteletet az életmentőknek!

Olyan szintű értetlenséget érzek, miután ezt a cikket elolvastam, – ami nem az első ilyen jellegű volt – hogy szinte megnémultam. Csak ültem csendesen, és próbáltam követni egymás után feltörő gondolataim.

Egyszerűen nincsenek szavaim. Vagyis vannak…

Azt jól tudom: A társadalom tagja eltérően vélekednek hivatásunkról: Egyesek szerint könnyű, mások szerint nehéz és tiszteletet érdemel, illetve vannak azok, akik nem tudnák utánunk csinálni.

Aki egyetlen egyszer is megfordult gyógyító intézményben, vegyes érzelmekkel távozik, de én még mindig szilárdan hiszem: A lelke mélyén tisztelet ébred az őt kezelői, ápolói iránt, hisz látja a körülményeket, látja azt a megfeszített munkát, amelyet végzünk mindennapjainkon. Számos – sok esetben pozitív és örömteli – visszajelzést kapok, mind a betegágy mellett, mind a tőlem távol élő betegektől, ápolótársaimtól.

Lassan 3 éve küzdök a magam módján, hogy megbecsülésünk felemelkedjen végre az őt megillető szintre. Életterünk, mindennapjaink bemutatásával a nővéri lélek szelíd hangján.

Vallom, hogy mindenki, aki ma az egészségügyben tevékenykedik, oly mértékű hivatástudattal, emberszeretettel rendelkezik, amely felülír mindent, és ez a tudat segíti hozzá őt, hogy maradjon, és kitartóan szolgáljon tovább előítéletek nélkül. Az emberek felé irányuló segítő szándékunk mindig tiszta, és önzetlen.

De ahelyett, hogy a vágyott és szerintem megérdemelt emberi hang, emberi viselkedés előtörne a gyógyítók iránt, – és itt tisztelet a kivételnek, mert azért ők vannak többen – egyesek sajnálatosan visszaélnek azokkal az értékekkel, melyekkel rendelkezünk.

nurses

Felmerül bennem: Hol élünk??

Néhány évtizede még az egészségügyi dolgozók a segítő, támogató szemléletet juttatták eszébe társadalmunk tagjainak, míg ma már szürke, megtűrt szereplői lettünk. Elődeink kedves nővérnek szólítottak, ma már korunk betegeinek szemében névtelen robotok vagyunk…

Kirabolják a nővért munka közben. Felgyújtják a kórházat. Megvádolják, megverik a mentőket. Ellopják – csak mert megtetszett – az életmentéshez szükséges eszközöket. Megalázó, embertelen hangot ütnek meg az orvossal, ápolóval… és még sorolhatnám.

Amit a média “felkap”, csupán töredéke mindannak, ami olykor ér bennünket. Mégsem panaszkodunk soha, nem ítélkezünk. Lehajtott fejjel, lelkünkben fájdalmas könnyekkel, mosolyogva megyünk tovább töretlen lelkesedéssel.

Azon gondolkodom most: Hova jutottunk?

Tudjátok, szomorú vagyok. Nem értem, hogyan történhet ez meg velünk?

Ma, mikor a túlélésért küzdünk hivatásunkban is, mikor már már aggasztóan kevesen vagyunk. Egyre fokozottabb az elkeseredettség, a kilátástalanság, a túlterheltség lelkünkben, és minden erőnkre szükségünk van ahhoz, hogy azt tudjuk adni, amire hivatástudatunk kötelez.

Értetlenül állok hiszen tudom: Ezek a sajnálatos viselkedések azért is nagyon veszélyesek, mert még azt a kevés dolgozót is elüldözheti, aki ma még tiszta szívvel szolgál, minden tapasztalható nehézség ellenére napjain.

Aki joggal hiszi magáról, hogy különleges és értékes, szereti és tiszteli hivatását, embertársai életének megmentésére esküdött fel, a hivatása az élete. Még akkor is, ha a jelen körülmények nem egészen adottak hozzá. 

Tudjátok, nem értem, miért kell azokat bántani, megalázni, meglopni, akik másokon segítenek. Akik azért kelnek fel reggel, hogy másokért tegyenek, hiszen a céljuk az: Embertársai egészségben, boldogságban, fájdalmak nélkül éljen.

Maga az ÉLET mentése, védelme, őrzése a feladatuk.

Több tiszteletet érdemelnek!

 

Kíváncsi vagy mindennapjainkra?

Csatlakozz hozzánk facebookon is: Ápolónő blog- mindennapjaink oldalon várunk szeretettel!

Ha értékesnek találod, amit olvastál, megköszönöm, ha megosztod másokkal is.

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!