ápolónő

Különleges vizit

Gyakran elmélázok azon, mit is jelenthet az ünnep szó az embereknek a mindennapokban. 

Valamikor a gyermekkorom tájékán találkoztam utoljára a fogalommal. Majd a hosszú évek lassan kiölték belőlem, illetve fogalmazhatunk úgy is: átalakították. Hisz a mi naptárunk más. A mi naptárunkban nem szerepelnek piros betűvel az ünnepek. Azonban az emlékek nem múlnak el nyomtalanul.

Még ma is őszinte lelkesedéssel várom, hisz az ” ünnep” a legszebb szó: mikor kimondjuk, egy bensőséges, kellemes, semmivel sem helyettesíthető érzés járja át lelkünket.

Tudjátok, ha ápolónő vagy, ha beteg emberekkel foglalkozol, akkor minden pillanatodban adsz és kapsz. Ápolónak lenni annyi, mint önzetlenül adni. Magadat adni azoknak, akik erre rászorulnak. 

Az ünnepek közeledtével felerősödik benned a vágy, hogy kicsit többet adj. Azoknak, akik rászorulnak, akik gyengék, elesettek, akik oly magányosak, bánatosak. Akikre a reggelek fájdalommal köszöntenek, és gyakran csupán a szenvedés nehéz könnycseppjei csillognak tekintetükben. 

Csak egy pici mosolyt csalni… Gyakran ez minden vágyad, mert megérintenek. Mélyen, belül – a nővérlelkedet.

miki

 Ez a napom is úgy indult, mint a többi általában.

Mikor kiléptem a hajnali fagyos levegőre, az utcai lámpa fényében csillogott a dér. Picit megálltam és didergősen néztem, és olyan érzésem lett azonnal: Mintha csillámport hintettek volna szét az Angyalkák éjjel a tiszteletünkre. Talán tudták a titkunkat? Meglehet.

A napi rohanás a szokásos mederben zajlott, mi suhantunk ahogy szoktunk, betegek jöttek – mentek… – mégis érezhető volt valami megmagyarázhatatlan varázslat már kora reggel a levegőben. Éreztük: A mai nap különleges.

A mai nap apró csodával van tele, mely visszarepít az időben… 

Már dél is elmúlt, mikor megérkezett. Türelmetlenül leskelődtünk, és úgy izgultunk, mint a kisgyermekek. A doktornő is az óráját nézte: Mi lesz már? Nem jön még? – kérdezte vágyakozó hangon, egyre sűrűbben.

Majd egyszer csak hosszú piros ruhája megcsillant a fehér falak között…

Ahogy közeledett, láttuk nevet a szeme, tudta Ő is jól, hova érkezett. Mindannyian összegyűltünk, még az is bejött, aki éppen nem dolgozott, hogy a mindennapos tragédiák után a lelke kicsit feltöltődjön. Hiszen ha pár percre is, de a mai nap más volt…

Elindult a különleges vizit. 

korhazi-mikulas2       korhazi-mikulas1

Főorvosunk megállt az első kórterem ajtajában. Illendően kopogtatott, majd óvatosan belépett. A betegek először nem is értették, riadtan mozdultak egyszerre: Miért kopogtat Ő nekünk?

Mi kinn maradtunk, kukucskáltunk befelé. Lelkünkben lágy, meleg mosoly, arcunkon a meghatottság boldog könnyei.

 – Jó napot kívánok mindenkinek! Mindenki jó volt? Mindenki szépen gyógyul? – kérdezte mosolyogva. Ők szegények csak néztek megilletődve, nem tudták hova tenni, hogy ennyien – minden orvos és nővér hirtelen betódul a kórterembe.

 – Igen? Akkor hoztam valakit! Eljött magukhoz a Mikulás! 

Nem tudom szavakkal leírni, milyen csodálatos volt…Hirtelen… megváltozott minden… Mintha leszálltak volna az Angyalkák a vállunkra, és varázsoltak volna. 

Hiszen láttuk, miként besétál a kórterembe az idős, elkeseredett, magatehetetlen betegek közé … Láttuk, ahogy elérzékenyült mosolyra húzódnak a fáradt, sápadt, szenvedő beteg arcok.

Láttuk, ahogy a ráncos, öregesen remegő kezek belenyúlnak a Mikulás erszényébe, és kiveszik szerény ajándékát. Majd láttuk, ahogy egy nénike csendesen, szavak nélkül, olyan ösztönösen szívéhez szorítja, mielőtt kibontja.

Láttuk, ahogy az oxigénmaszk mögött az éltető levegőért küszködve könnyes lesz egy szempár, éreztük: némán, hálával telve megszorítja kezünket, és hallottuk sípoló küzdelmét, hogy kimondja: Kö…szö…nöm!

Láttuk a nénikét, aki magatehetetlenül ágyhoz van kötve, egy pontot lát csupán idős tekintetével: a szürke plafont, a falakat. Akinek egyhangúan telnek a hosszú percei, órái magányosan… S aki most boldogan, lágyan, mosolyogva csodálkozik – akár egy gyermek – Mikulás! – ejti ki csendesen, örömkönnyekkel a szemében…

Láttuk, ahogy meglepődnek a betegek, és “sebesen” osonnak be a gyermeki reménnyel lelkükben a kórterembe, és vigyáz ülésben az ágyukon várnak. Kifelé tekintgetnek egy egy pillanatra… Lesik vágyakozva… talán őket is meglátogatja a Mikulás?

Hosszan sorolhatnám még… Őrzök minden képet.

korhazi-mikulas4           korhazi-mikulas

Így vonult szobáról szobára a TEAM, az életmentők csapata egy különleges viziten, szívünkben kellemes, meleg szeretettel.

Még jó ideig fogva tartott a pillanat. Tudjátok az jutott eszembe: 

Az élet egyik legszebb jutalma nekünk, hogy miközben másokon segítünk,

egyben önmaguknak is adunk.

Kíváncsi vagy az ápolók mindennapjaira? 

Gyere és csatlakozz hozzánk facebookon is: Ápolónő blog – mindennapjaink oldalon várunk szeretettel!

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!