ápolónő

Egy régi nővérnapló megsárgult sorai

Vége a napnak, fáradtan vánszorgunk az öltözőbe.

Ahogy leülünk, végigpörögnek napunk történései, fáradt lábunkat ellazítjuk egy pillanatra, mielőtt haza indulnánk.. Kellemes percek ezek.

Kolléganőm ül mellettem, táskájában kotorászik. – Hoztam neked valamit – nyújt felém mosolyogva egy megsárgult füzetet… belelapozok…

Megáll az idő…

ápolónők 70es évek

1979 december.

Évértékelésem.

Betöltöttem a 19. évemet. A Nővérképzőt elvégeztem, kitűnő eredménnyel! Nagyon boldog vagyok.

El is kezdtem dolgozni, csodálatos munkahelyre kerültem. Gyermek Szanatórium Fejlődés Neurológiai és Neuro habitációs osztály a munkahelyem tisztes megnevezése. Már az elhelyezkedése is gyönyörű… 

Külföldről is jönnek hozzánk gyógyulni kis betegek. Ugyanis itt, ahol dolgozom, számos fejlődési rendellenességgel született gyermekeket ápolunk. Nyitott gerinccel világra jött kis életek, akiken próbálunk segíteni. Az osztályos kezelésen a hólyagot stimulálják, hogy tudja tartani a vizeletét, illetve teljesen kitudja pisilni magát.

Azokhoz, akik nem tudnak magyarul, pedagógusok járnak, és tanitgatják őket, hogy a hosszú – több hónapos – kezelések miatt ne essenek ki a tanulásból.Bevallom, én mint vidéki lány, féltem először feljönni a fővárosba, de a hely elvarázsolt.

Kedvesek a kolléganőim, úgy érzem sokat fogok itt tanulni. A kis betegjeink végtelenül aranyosak, szeretek velük foglalkozni. És elvarázsolt Ő is.

Potyognak a könnyeim most. Ricsiért…

Csehszlovákiából érkezett hozzánk gyógyulni.

Eleinte kicsit félénk kisfiú volt, és sokáig sírt magányosan a folyosó egy eldugott szegletében.

Mikor először találkoztunk nem láttam mást, csak hatalmas, gyönyörűen barna, könnytől duzzadó bogár szemeket… Pillantása azonnal rabul ejtett… Sugárzik belőle a szeretet.  

Hullámos sötét haja körbeöleli édesen kerek arcocskáját, nagyon bájos. Sajnos a járásán erősen látszik betegsége, talán ezért olyan visszahúzódó. Nem tud magyarul a lelkem, de mégis mindent megértett. Ragaszkodni kezdtünk egymáshoz az első pillanattól kezdve.

Itt, ahol dolgozom, van lehetőség hazahozni a gyermekeket egy kis kikapcsolódásra, hogy kiszakadjanak a kórházi falak hónapokig tartó fogságából.

A nyáron hazahoztam Ricsit a tanyára.

Csodálatos napokat töltöttünk együtt, egy örök életre emlékezni fogok a vele töltött szünidőre.

Vidám lénye azonnal elvarázsolta az itthoniakat, nagy szeretettel fogadták szüleim. Kicsit nehezen értettük meg egymást, erősen törte a nyelvünket eleinte, de rengeteget olvastam neki. Gyorsan tanult magyarul, itta magába a szavakat.

Előttem van tekintete, ahogy érdeklődően, gyermeki lelkesedéssel, élénken figyel mindenre. Nagyon sokat játszottunk is. Kedvenc helye az öreg fa, a kert hátsó végében. Az első héten felfedezte a madárfészket. Rég költött már madár benne, de valahogy ott maradt az ágon. Nem tudtuk megmagyarázni neki a nyelvi hiányosságokból adódóan pontosan mi is az.

Édesanyám kitalálta, rejtsünk el benne a kis tyúkok tojásait. Egyik este megvártam amíg elalszik a karjaimban, majd kiszöktünk édesapámmal az öreg fához, 3 kis tojást beleraktunk a fészekbe. Nem felejtem el, milyen boldog volt, mikor felfedezte. Csillagfényes, meleg éjszakákon a kocsiderékba meghúzódva lestük, vártuk együtt, mikor repül be a madárka…”

Felnéztem egy pillanatra, láttam távol járnak gondolatai. Mozdulatlanul ül mellettem, és mintha újra Ricsi ülne az ölében, csendesen mosolyog…

Egy könnycsepp végiggördül fáradt arcán… Olvastam tovább.

“… A friss tanyasi levegő és édesanyám főztjének köszönhetően sápadt arca piros pozsgás lett, és úgy szaladt a tanya körül, mint az egészséges gyerekek. Kicsit imbolygott a betegsége miatt, de ez tette Őt széppé…

…. Az egész nyár nagyon vidám volt, mire visszajöttünk, olyan érzésem volt: Az én gyermekem. Nagyon megszerettem, lehet nem kellett volna. Mert… most fáj a lelkem!

Nem szabadott volna ennyire közel kerülnöm hozzá. Hiányzik!! Hiányzik a mosolya, a nevetése, az ölelése, a meghatóan ragaszkodó szeretete.

Olyan üresnek érzem most magam. Zokogtam, mint egy taknyos gyerek, mikor búcsúztunk.

Ő nem volt szomorú, Ő nevetett. Boldog volt, hogy jöttek érte szülei és végre hazamehet. Meggyógyult. Ennek végtelenül örülök! Szépen tud pisilni, és … beszél magyarul. 

Tudom, nem kellene sírnom, örülnöm kellene… de most úgy érzem, megszakad a szívem. Hiányzik nekem.

Kérdeztem is a kolléganőktől: Nekik is ilyen nehéz szokott lenni? Azt mondták igen, ez a munka ezzel jár. Azt mondják, teljesen természetes, hogy most sírok, és fáj. De ezt nem szabad mutatnom. 

Azt mondják – aranyosak, hogy vigasztalnak – el kell telnie pár évnek, hogy tudjam kezelni. Szerintük az első megtapasztalása ennyire nehéz. 

Mikor múlik el? Mikor lesz könnyebb? Istenem! Erre.. erre én nem készültem fel…”

kéz a kézben

 

Elérzékenyültem, mire a végére értem, csodálatosan szép emlék.

Vele álmodtam ismét – zökkent ki a régi idők csodálatos világából kolléganőm. – Vajon mi lehet vele? Szerinted emlékszik arra régi régi együtt töltött nyárra?  Több mint 30 éve történt… – mosolyog csendesen, s lehajtja a fejét.

Olyan jó lenne újra találkozni vele. Tudni, hogy jó sora lett…

Hiszen, amíg élek a lelkem mélyén – Ő egy kicsit örökre az én “gyermekem” is marad.

Kép: Fortepan

Találj ránk, és legyél részese mindennapjainknak facebook oldalunkon is.

Ápolónő blog- mindennapjaik, várunk szeretettel!

Ha tetszik, megköszönöm, ha megosztod 🙂

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!