ápolónő

Nővérke tetszik lenni, ugye?

A betegágy töltött mindennapok olykor szívet melengetőek. Vannak pillanatok, érintések, tekintetek, melyek szavakkal nehezen leírhatóak.

Nem is gondolnátok, néha milyen egyszerű, hétköznapi kis dolgok azok, melyek gondot okozhatnak betegünk lelkének. Ilyenkor mindig meghatódom…

magyar-ápoló

Már akkor ellágyult a szívem, mikor megláttam a folyosón.

Picike, aprócska görnyedt nénike Ő. Sötétbarna, gyermekien bundás kis mamuszában várakozóan toporog a folyosón. Egyik kezében szépen faragott fa botot, – talán még a papáé volt – a másikban egy madzaggal gondosan átkötött csíkos szatyort szorongat.

Élénken tekintget, majd mikor odalépsz hozzá, csillogó kék szemeivel mosolyogva néz rád, apró kezeivel azonnal keresi a tied…,s  már felvételekor azt érzed minden sejtedben: egész lénye telve végtelen tisztelettel, hálás szeretettel. Egyszerűen sugárzik belőle.

Mosolyra húzódik a szád, mikor elhelyezed, s észreveszed ritkuló hajából gondosan font kis bóbitáját a kendő alatt, majd egy szempillantás alatt nagymamád emléke önt el a kopott bádog tejes bögre, s a hófehér damaszt szalvéta láttán, melyet elsőnek kikészít kicsiny szekrénykéjére..

Sokáig beszélgettünk, elmesélte nekem az egész életét. Miközben mértem a vérnyomását, és beszélgettünk a betegségéről, ami miatt most találkoztunk… Nos,visszautaztunk az időben, egy számomra ismeretlen régi, emlékekkel telt világba. Szeretem ezeket a perceket…

Nővérke drága“, így kezdődött minden mondata, végtelenül aranyos volt.

Telt múlt a nap, én suhantam megállás nélkül, gyógyszerelés, infúzió, betegfelvétel, a szokásos napi menet. Azonban ebéd után észrevettem, hogy olyan szótlan lett. Mikor megkérdeztem tőle, mi bántja, szemlesütve hallgatásba burkolózott.

Akárhányszor beléptem a szobába, elfordította a fejét. Teljesen olyan érzésem lett, mintha szégyellné magát. Nem értettem, mi történhetett? Esetleg óhatatlanul megsértettem? Hogy őszinte legyek, bántott a dolog.

Nem értem rá elmerülni a problémában, rengeteg feladatom volt, de megfogadtam, addig nem megyek haza, amíg ki nem derítem, mi bántja. Azonban nem kellett estig várnom.

Ugyanis képzeljétek el, ahogy beléptem a kórterembe megvacsoráztatni egy beteget, a mami rám nézett… Láttam, ahogy hunyorít szomorú szemével, követi mozdulataim, majd egy idő után könnyesen mosolyogni kezd. Odatipegett hozzám, és sírt…

Most már aztán teljesen összezavart, mondanom se kell.

– Mi a baj Drága? – fogtam meg a kezét, és nagyon kíváncsi lettem. Ő szívéhez emelte kezeim, rám nézett csodásan csillogó, öreg szemeivel, és magam is meghatódtam, ahogy megszólalt.

– Annyira szégyelltem magam, de megnyugodtam… Nővérke tetszik lenni valóban, igaz?  – kérdezte édesen, én bólogattam értetlenül

Mert tetszik tudni, nem értettem pontosan mikor beszélgettünk és bemutatkozott, kicsit nagyot hallok tudja… Bántott, hogy Nővérkének szólítottam, mert utána gondolkoztam, lehet hogy maga doktornő? Én meg nem adtam meg egy orvosnak járó tiszteletet…

– Jaj, félre ne értsen Nővérke! Tisztelem én magukat is…- komorodik el az arca ismét. De mielőtt még jobban belegabalyodott volna szegénykém, közbeszóltam.

– Értem, mit akar mondani! Nyugodjon meg! –  mondtam neki nevetve, szinte hallottam, ahogy koppan egy mázsás kő a földön. Szegényt megzavarta a köpenyem, azt hitte doktornő vagyok.

A mami átölelt, megnyugodva hozzám bújt, majd szépen lassan visszaindult az ágyához. Aprókat csoszogva, tudjátok, olyan öregesen billegve. Hallottam szavait is, melyeket motyogott magában csendesen:

A nővérkék a lelkünk gyámolítói, az orvosok a testünk gyógyítói. Értünk vannak. Ők azok, akik nélkülözhetetlenek életünkben…

 

Szeretnél része lenni mindennapjainknak?

Ápolónő blog – mindennapjaink facebook oldalon várunk téged is!

 

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!