ápolónő

Egy átlagos nap krónikája

Korán indul, hisz fél 4.-kor kelek.

Kitámolygok az ágyból, kis időbe telik, mire fájós derekammal megtudok indulni…

Fél-vaksin bezúgok a fürdőszobába, ahol a szokásos reggeli tevékenységek után ( tusolás, fogmosás, egyebek ) tovább szaladok a konyhába.

Kávéfőzőt bekapcsolom, közben elkészítem a gyerekeknek szendvicseket, s kitapétázom a konyhát: ” Ne hagyd itthon, hozzatok kenyeret! Puszi Anya ” cetlikkel…

Gyorsan kávé le, hiszen egy pillanat alatt 5 óra lett. Bicaj elő, indulás..

Beérvén odaköszönök az éjszakásoknak, akikkel a kanyarban találkozom, mert rohannak még, fáradtan szegények. Száguldok az öltözőbe, pillanatok alatt belebújok a fehér ruhába és indul a nap…

ápoló 02

Kis füzet előkapom: hajnali fél 6.-kor osztályátadás, mindenki a saját részét, számos beteg története.

Persze a végére már fogalmam sincs mi van az elsővel, de sebaj, gyorsan megismerem..

Egy segítség van általában mellettünk, így kettőnkre hárul osztályrészünk.

Hajnalok hajnalán tűvel felszerelkezve támadunk éhgyomorra, hisz végig mérjük a vércukrokat az  osztályon, levesszük mindenkinek az elrendelt laborokat, s még – jó esetben – 2/3 kolléganő elindul lemosdatni az osztály másik felét, mert az éjszakások hál égnek besegítenek.

Sietni kell, mert sokszor 20-25 vérvétel bizony eltart egy darabig, és 8.-ra laborba kell lennie.

Eközben megbeszéljük szükség esetén az orvossal mennyi inzulin szükséges ha éppen nincs megadva, beadogatjuk, kiosztjuk a kora reggelit.

Majd előkapjuk betegeink gyógyszerelő lapját, s elkezdjük a gyógyszerelést, infúzió készítést, EKG készítést, vérnyomásmérést, vizsgálatokra való előkészítést stb., miközben a segítségeink letisztáznak reggeli előtt. Már elmúlik 9 óra, mire odáig jutunk, hogy el tudjuk készíteni és kiosztani 50 betegnek a reggelit, indul az etetés. 

Közben megérkeztek az orvosok is, akik vizitre indulnak. Mi vágtatunk a gyógyszerekkel, hogy be legyen időben adva, közben még ezt is, azt is adjál legyél szíves – észleled a hátad mögött az orvos hangját.

Megpakolt tálcával egyensúlyozva hallod, hogy szól a csengő, egy néni fullad nagyon, küzd az éltető levegőért. Ledobod a tálcát, hívod az orvost, és csinálod az utasításait: indul a jól ismert harc egy életért…

Röpke egy óra alatt sikerül stabilizálni a beteged állapotát, de fokozottan figyeled, miközben a többi betegnek is  beadod a szükséges terápiát…

Érzed belül, most már tuti csúszásban vagy.

Egy rutinos röpke pillantás az órára: pár perc és 11 óra, egyeztetni kell az orvossal a gyógyszerelést, ki távozik, milyen vizsgálatok lesznek másnap, kivel mi a teendő. Ez jó esetben 1 órát vesz el napodból. Mikor letudva ez is, folytatod, ahol abba hagytad, teljes káosz van agyadban. 

Már érzed kiszáradt a szád, hisz ma még nem ettél, nem ittál és dél van. Nyugi, most sem fogsz… bedobsz egy kekszet a szádba, repülsz, suhansz tovább, mert fel kell készíteni a beteget a hazabocsátásra, mert már itt vannak érte a betegszállítók, vagy esetleg a család. Közben ha felpillantasz, látod: új betegek már türelmesen várakoznak, vagy izgatottan toporognak, várják, hogy legyen nekik hely.

Akik elmentek, azok után ágynemű/matrac le, fertőtlenítős vödör be: ágymosás… Úszik a szoba, mikor beszólnak: 4 beteget hoznak a sürgősségiről, húzzunk bele!

Kilépve a folyosóra látom, fekszenek is már sorban hordágyakon, elég gyenge állapotban, de az ágy még nem száradt meg. Nincs mit tenni, áttörlés, tiszta matrac fel, indul a fektetés. Egy szobába mindjárt 3 elesett, problémás honfitársunk.

Pár óra alatt sikerül is felvenni őket, átöltöztetni, vérnyomást mérni, stb, ( ugye ismervén a papírmunkát – azt kitölteni) de közben az orvos utasításait is végezni kell, intézni a sürgős gyógyszerelést, esetleges azonnali beavatkozást, hiszen stabilizálni szükséges állapotukat. Ez bizony több órát vesz el.

Szól a csengő rendületlenül, most éppen egy bácsi lett rosszul. Odarohanunk a doktorral, s mentjük a menthetőt… másfél óráig küzdünk, majd lehajtott fejjel könnyezünk: nem sikerült. Ellátod, elengeded… Majd robogsz tovább, mintha mi sem történt volna. Csak Te érzed, ott mélyen belül: a lelked fájdalmasan sajog… de ezt másoknak nem mutatod. Töretlenül mosolyogsz, mert ezt kell tenned, ezt várják tőled.

Közben a segítő kolléganőink még 2.-kor is ebédeltetnek, mire 30 beteget megetetnek, az nem kevés idő. 

Már délután van, fogalmad sincs hány óra, elkezd émelyegni a gyomrod, szédülsz is egy kicsit. Aztán átsuhan az agyadon: Ma még nem ettél. Persze ez rajtad kívül senkit nem érdekel. Legurítasz gyors egy pohár vizet, telik vele a gyomor. Még mindig a betegeket veszed fel, de közben a többire is rá kell nézni, infúziókat cserélni, állapotát ellenőrizni, panaszait orvosolni… Fáradtan mosolyogva pár biztató szót mondani.

Hirtelen bekattan: Atya ég! A napi papírmunkát még el sem kezdted, holott már 5 oldalt teleírtál menet közben a füzetedben. Nem, nincs rá idő most sem, mert már fél 5 – tisztázás, vacsoráztatás, gyógyszerelés stb.

13.-ik órában vagy, érzed a lábaidon, derekadon, hogy már fájósan hajolsz oda megszúrni a beteget. De nincs lehetőséd ezen merengeni, mert mindjárt itt vannak az éjszakások, neked meg még sok a dolgod.

Utolsó lendülettel belehúzol, végig mész, minden rendben van-e, és a mai nap először leülsz – kellemes zsibbadást érzel – és megkezded az adminisztrálást… Észreveszed, ez-az elmaradt, mert nem jutottál oda, így ki ki rohangálva gyorsan pótolod.

ápoló11

Joggal merül fel a kérdés benned: Mikor vagyok valódi Ápolónő?

Mikor van időm beszélgetni a beteggel, támogatni  lelkileg őt és a hozzátartozóját, mikor van lehetősége elmondania nekem félelmeit-egyáltalán, mikor van időm meghallgatni? Mikor tudok igazán “emberi” és nem robot lenni?

Eljön este 6 óra: Átadom az osztályt, elvánszorgok öltözni. Fáradt vagyok, agyamban kuszaság. Pár percig ülök az öltözőben félig letolt nadrággal, nincs erőm megmozdulni sem az emberi életek feletti felelősség nyomasztó súlya alatt. Végig pörgetem az eseményeket:  Vajon mindent elvégeztem? Mindent beírtam? Mert ugye csak az van megcsinálva, ami be van írva.

Feltápászkodom a bicajomra ( nem pattanok, mint reggel ), jól esik a friss tavaszias levegő, élvezvén a szabadságot, lassan hazatekerek.

Otthon vár a családom mosolyogva, terített asztallal, amit találtak a hűtőben előkészítik, majd a jól ismert kérdéssel fordulnak hozzám: Milyen napod volt?

Ahogy rájuk nézek, s meglátom csillogó szemükben a jól ismert örömet, hogy így este 7.-kor végre együtt vagyunk…

Nos, ekkor végre becsukom magamban a kórház kapuját, kinyitom az otthon ajtaját. Majd kis idő múlva őszintén válaszolom: Hmm. Átlagos…

De inkább együnk… mert nagyon éhes vagyok!

 

Találj ránk facebookon is: Ápolónő blog mindennapjaink oldalon, és legyél részese mindennapjainknak.

Ha értékesnek találod, amit olvastál, köszönöm, ha megosztod másokkal is.

Közelmúltban megjelent könyvem, az Egy Nővér Naplója c. Te is megrendelheted a következő e-mail címen: egynovernaploja@citromail.hu.

 

Kommentek

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!