ápolónő

Mi lesz veled egészségügy?

Kilátástalannak tűnik az egészségügy helyzete. Sajnos ma már nem csak mi, hanem a betegek, a társadalom tagjai is egyre reményvesztettebbek. 

Van, aki levelet ír egy képviselőnek, akad aki éhségsztrájkot tart végső elkeseredettségében, csak azért, hogy végre történjék valami, ami megállítja ezt a zuhanást!!

Ha rövid időn belül nem fordítanak a mostaninál jóval több pénzt az egészségügyre, rövidesen nagy bajok lehetnek az ellátás minden szintjén. Ápolóból már most is nagyon kevés van.

Ami még ennél is aggasztóbb számomra:  A folyamatosan romló lehetetlen, embertelen körülmények, melyekkel szembesül mind a beteg, mind a dolgozó. Ha valamelyik fejlődő országban élnénk, akkor nem csodálkoznánk, de még úgy tudom Európában vagyunk, és 2017.-et írunk…

Ma már mindenki látja, ami nyilvánvaló, nem csupán a benne dolgozó. A lehetetlen számok, megfelelhetetlen minőség és feltétel rendszerek kuszasága, a gazdasági haszon az, ami vezérli az egészségügyet is.

Tudom, hogy kő kemény gazdasági kérdés ez is, és én nagyon nem értek hozzá. Én csak egy egyszerű, hétköznapi ápolónő vagyok, akin lecsapódnak a számok következményei. Akinek hideg futkos a hátán akkor is, mikor azt hallja: Nyereséges beteg, veszteséges beteg. Mintha egy tárgy lenne…

Azt érzem: Valahol elveszett a lényeg.

Először is elvesztünk mi, a benne tevékenykedők, akik erre tették fel az életüket, mert erre születtünk. De eltűnt benne a beteg ember is, aki úgy érezheti: léte talán nem is érték. 

Hisz minden azt közvetíti felé, hogy nem érdemel meg egy színvonalas, minőségi ellátást annyi munkával töltött év után. Abban a pillanatban, hogy beteg, elesett lesz, érzi magán az elkeserítő körülményeket, melyek fogadják egy egy intézményben: Az órákig tartó hosszú várakozással, a kényelmetlen ágyakkal, az ehetetlen étellel, a zsúfolt kórtermekkel, a hiányos eszközökkel, a folyamatosan romló körülményekkel valamint mindezek következményeivel.

Találkozik olykor egy-egy kimerülten suhanó robotszerű, fáradt ápolóval, aki mégis mosolyog, mert tudja nagyon jól: A beteg nem tehet arról, hogy nincs megfizetve, hogy egy másik munkahelyről esik be ápolni, ahogy arról sem, talán neki is lázasan fekszik otthon beteg gyermeke.

Tisztán látja, mennyire megvannak nyomorítva a dolgozók, az ápolók, a szociális területen tevékenykedők, a mentők és az orvosok. A iskola átalakításoknak köszönhetően kilátástalan helyzetbe kerülnek a tanárok, a  diákok. A jövő orvosai, ápolói, gyógyítói…

Milyen problémákat látok ápolói szinten?

– Hivatásunk nem vonzó a fiatal, pályakezdő fiúk és lányok számára, kevesen kerülnek be a képzésbe is. Illetve ha el is indulnak, nagy a lemorzsolódás. A tanulmányok során ugyanis szembesülnek vele, nem csak abból áll egy ápoló munkája, hogy bájosan mosolyog és cseveg, hanem bizony nagyon kemény fizikai és lelki megterhelésnek van kitéve. Bizonyos esetekben előfordul, nem bírják gyomorral sem a látottakat, és ez csak egy ok…

Jó esetben 30 lelkes nővértanoncból 15 talán elindul a pályán, és az már nyitott kérdés marad, mennyien maradnak itthon. Alacsony emellett a férfiak száma is, jelenlétük leginkább átmeneti jelleggel fordul elő. Az alacsony fizetés, a gyakran elkeserítő körülmények nem mutatnak vonzó képet egy mai fiatalnak.

– Pályán maradáshoz szükség van olyan erkölcsi elismerésre is, az anyagiak mellett, melyeket azoktól vár egy ápoló, gondozó leginkább, akikért született, akikért végzi a napi tevékenységeit. Néha fájnak bizonyos szavak, és gyakran vitatható a jogosságuk, főleg ha megnézzük az itthon uralkodó állapotokat.

A legtöbb probléma abból fakad, hogy kevesen vagyunk.  Ha lenne is dolgozó, olyan minimum feltételek lettek megállapítva, melyek általánosítanak, nem egy adott osztály működéséhez vannak igazítva. A feladatok eltérőek egy-egy osztályon, ahogy a betegek összetétele is. Véleményem szerint ezeket felül kellene vizsgálni, mert sok esetben 3-4 ember van egy húzós osztályon 45-50 betegre.

Lehetetlen a szakma szabályai szerint ennyi beteget, ennyi embernek maximálisan ellátni!

– Kevesen mondják, de attól a probléma még létezik: A gyakran alacsony életszínvonal, a munkakörülmények, a váltott műszak okozta nehézségek miatt előfordul, hogy a krízis az ápoló családi életében csapódik le, amely egyéni válsághoz, váláshoz vezet. Közismert tény, hogy az ápolók között magas a gyermeküket egyedül nevelő szülők száma.

– Nem lebecsülendő a kórházak elavultsága, tárgyi környezet katasztrofális volta. Nap mint nap szembesül vele mindenki, aki betéved, és gyakran Mi, ápolók szégyenkezünk a beteg előtt. Holott tisztában vagyunk vele, nem mi tehetünk róla.

Tudjátok az a legnagyobb baj, hogy lehetetlen körülmények között egyszerűen képtelenség hivatástudatunkhoz méltó ápolást, gondozás, gyógyítást nyújtani. Hiába próbálunk maximumot nyújtani, ha nincsenek meg azok a feltételek, melyek segítenének és nem hátráltatnának a betegellátás során.

Nagyon nehéz…

Nehéz időnként szemlesütve, mélyen elnézést kérve a rajtunk kívülálló, nem az mi kompetenciámba tartozó, de általuk hozzánk intézett panaszok miatt állni a beteg vagy hozzátartozója előtt.

Nehéz akkor is, mikor soroljuk a listát mindezeken felül, amit jó lenne ha behozna neki: pelenka, törlőkendő, szappan, és van, ahol gyógyszert is… stb.

Nehéz, mikor szeretnénk ott lenni vele, mellette állni és meghallgatni, mert érezzük neki most erre van szüksége, de nem tudsz, mert rohanni kell tovább. Nehéz mindennapjaidon azt adni, amit várnak tőled…

Milyen problémával találkozik alapszinten a beteg?

Hát az szégyen… szerintem. Szégyen az, hogy itt tartunk.

Szégyen, hogy adományokból összehordott ágyneműben, és kifeküdt, szakadt, kényelmetlen matracokra, elavult ágyakra vagyunk kénytelenek lefektetni néhol a beteget. 

Aki joggal várna el olyan élhető körülményeket, ahol szenvedéssel telt napjai könnyebben telnek felette, ahol a gyógyulása eredményesebb lehet. Mert nem mindegy, hogy egy többágyas kórteremben lábadozik, ahol az a kicsiny intimitása is elveszik, melyre mindenkinek szüksége van, vagy egy kényelmes 2-3 ágyas kellemes szobában.

Akinek még annyi sem adatik meg sok helyen ha fekvő beteg, hogy egy ágyasztala legyen, amelyen emberhez méltóan étkezhet. Hányszor látjuk mindannyian, hogy szegényke az ölében egyensúlyozik remegő kezeivel a levessel, óvatosan, ki ne boruljon, mert imént szólt mosolyogva nővérke: Szűkös az ágynemű keret, vigyázni kell nagyon.

Számtalanszor vagyunk tanúi mikor etetjük, itatjuk betegjeinket, bizony előfordulhat: Ha elé tudnám rakni, képes lenne ha lassan is, de önállóan étkezni. Ami nem csak azért lenne lényeges, hogy nekem kevesebb dolgom legyen ( hiszen nem lesz kevesebb, mert ott állok mellette, és ha kell segítek) hanem azért is, hogy ne érezze azt: Ő már erre is képtelen.

Aki nem tudja kicsiny kis holmiját elpakolni rendesen, mert nincs egy olyan éjjeliszekrény, amely erre alkalmas legyen. Mert vagy az ajtaja, vagy a lába hiányzik, ha pedig egyik sem: akkor egyszerűen a fiókot nem lehet kihúzni rendesen.

Aki sírva fakad, mikor fájdalmasan, lassan csoszog ki a távoli mosdóba, ugyanis ebből is jó esetben kettő van sok sok betegre:

 –  Jaj, nővérke, ne haragudjon, de becsorgott, nem tudtam már tovább tartani…

Szerencsétlen ott szégyenkezik, zokog szegénykém mindenki szeme előtt, mert ugye látja aki épp ott van, ahogy folyik végig a lábán óhatatlan. Mi vigasztaljuk gyakran: Ne foglalkozzon vele, ez bárkivel előfordulhat!  De.. de meglátod szemében fájdalmas könnyeit, amely némán suttogja, szinte hangtalanul neked:

 –  Nővérkém,  higgye el, nagyon kínos ez nekem

Hosszan sorolhatnám még… S ezek apró, kis dolgok, de nem is gondolnánk mekkora jelentősége van.

Azért, hogy idáig jutottunk, úgy érzem nem a nővér a hibás. És a beteg sem. Mégis rajtunk csapódik le…

 

Ápolónő blog – mindennapjaink – várunk szeretettel!

Közelmúltban megjelent könyvem, mely rólunk-értünk szól egy különleges oldalról közelítve meg hivatásunkat: Egy Nővér Naplója címmel Te is megrendelheted az egynovernaploja@citromail.hu e-mail címen.

 

 

 

Kommentek

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!