ápolónő

Búcsú előtti pár óra

Kellemes, langyos szél fúj, mikor kilépek az ajtón. Ahogy felnézek a sötét égre, sűrű felhők gyülekeznek, nem látom a csillagokat… esni fog.

Fázósan húzom össze magamon kardigánom, de nem mozdulok. Jól esik, miként átjárja kusza gondolatokkal telt fejem a friss levegő. Nézem a borult eget, és egy kérdés nem hagy nyugodni. Most sem.

 – Én is így fogok félni??

Furcsa, de ez mindig eszembe jut. Minden egyes alkalommal, amikor egy rettegő élettől búcsúzom. Megszokhattam volna már a hosszú évek alatt… De egyszerűen képtelen vagyok, gyakran előfordul, hogy velük álmodom.

Különösen akkor, miután fárasztóan nehéz műszakból hazatérve lefekszem. Előttem van a történések minden perce. Hisz megérinti érzékeny nővérszívem minden gyötrelmes pillanat. Még akkor is, ha nem mondom ki hangosan.

A hosszú évek alatt megszámlálhatatlan lelkem mélyéig hatoló tekintettel találkoztam az utolsó órán. Mind más, és mind felejthetetlen. Riadtak, szenvedőek, fénytelenek és kimerültek. Nagyon fáradtak.

Abban a pillanatban, mikor letették az ágyra, és a szemébe néztem, tudtam pár óra és búcsúzni fog. Ahogy rám nézett… Istenkém, annyira beszédes volt.

Óvatosan megérintjük, Ő kétségbeesetten minden erejét összeszedve elrántja kezét, mint aki hárítani próbál. ” Ne bánts! ” Azonnal megérezzük: Fél. Rettenetesen fél.

Rutinosan végezzük a dolgunkat, vérnyomást mérünk, monitort helyezünk mellkasára, vénát szúrunk, csöveket vezetünk porcelán testébe, betakargatjuk. Holott jól tudjuk, mi már kevesek vagyunk, az évek elteltek visszavonhatatlanul. Nem tudunk már segíteni, az életét már nem lehet megmenteni.

Csonttá soványodott vékonyka, törékeny teste szinte elveszik a hatalmas ágyban. Öreg, ráncos keze hófehér, hideg és nyirkos, érintése gyenge. Görnyedten idős teste mereven megfeszült, ahogy levetkőztettük. Szégyenlősen tekint ránk egy pillanatra, képtelen már mozogni is, és nem tud már beszélni sem. Próbálta szegény formálni a szavakat, de nem jön ki hang fáradt ajkain. Mit szeretett volna elmondani nekünk? Csak sejteni lehet.

Mereven néz rám, tekintete mélyen a lelkemig hatol. Mintha azt kérné tőlünk megtörten: Nem tudok beszélni, kérlek olvasd ki!

Hatalmas, jóságos szeme régen elveszítette egykori csodás, életvidám csillogását, mára csupán fájdalmas könnyeitől nedves. Tekintete szenvedően rémült, tele magányos, kétségbeesett rettegéssel.

Az utolsó órában mindenkinek ilyen. Egyszerre reményvesztett, kíváncsi és belenyugvó. A küzdelmet már régen feladta az életért, mégis félelemmel telt a lelke. Különösen szívszorító ez.

Leírni sem lehet…

 – Nyugodjon meg! – kérem meghatottan, mert megérint…

Még ennyi évvel a hátam mögött is elérzékenyülök. Nézem, s miként fogva tart életvégi tekintete azt érzem: Annyira magányos az utolsó órán. Hideg, kopár kórházi ágy… Mi vagyunk csak vele, senki más. Nincs itt az, akit szeretett, aki fontos volt életében, akitől talán szeretne elköszönni. Csak mi, idegenek. Az Ápolói.

Fölé hajolok, végig simítok hideg, verítékes homlokán. Ő próbálná megfogni kezem, de nincs hozzá ereje. Megérintem én, mert kell egy kéz, tudom, érzem! Ő gyengén megszorítja, fejét megadóan elfordítja, szemeit lehunyja. Talán megnyugodott. Érzi, hogy nincs egyedül.

Állok mellette, mozdulatlanul. Hallgatom a monitor ütemes csipogását az éjszaka csendjében. Két óra van, kitekintek az ablakon. Fáradt agyamban egymást kergetik különös gondolatok. Amelyek talán másnak eszébe sem jutnak, csak nekünk, aki oly sokat búcsúzunk.

…. Mindannyian félünk az élet végén. Olyan titokzatos világ az, amely kapuja előtt állunk…

Közben érzem, teste lassan elernyed, belesüpped az ágyba.

Élesen visít fel a betegcsengő valamelyik kórteremből.

Óvatosan kihúzom kezem, megérintem még egyszer homlokát mielőtt kimegyek. Ő lassan felém fordítja fejét, nehéz könnycsepp gördül végig sápadt arcán. Ismét hosszan, mélyen a szemembe néz.

Azt látom, mintha eltűnt volna belőle az ijedtség… Búcsúzó, s oly békés. Lassan eljön az utolsó pillanat, jól tudom.

Mire visszaérek, vészesen sípol a monitor. Elment…

De a tekintete, az mélyen megmarad bennem.. megfér a többi mellett, erős nővérlelkemben.

 

Kíváncsi vagy mindennapjainkra? 

Ápolónő blog – mindennapjaink oldalon várunk téged is szeretettel!

Ha értékesnek találod, megköszönöm, ha megosztod.

 

Kommentek

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!