ápolónő

A láthatatlan kapocs.

Érdekes kérdést kaptam, miután egy cikk megjelent. Azért tartom különösnek, mert nem gondoltam volna, hogy ez érdekelheti az embereket. Lám, mégis.

 –  Mit éreztek akkor, ha igazán közel kerültök egy beteghez?  Azt nyilatkoztad: előfordul, hogy kattan egy láthatatlan kapocs beteg és ápolója között. Ez … nem visel meg nagyon benneteket?

Nos, a kapcsolataink a páciensekkel szigorúan szakmai alapokon nyugszik, ugyanakkor barátságos és közvetlen. Hisz ez feltétlen szükséges ahhoz, hogy a bizalmát elnyerjem, amely nélkülözhetetlen együttműködésünkhöz, az Ő mielőbbi gyógyulásához. A jól ismert szlogen, miszerint: nekünk minden beteg egyforma, kell, hogy kísérje mindennapjainkat.

Őszinte leszek.

Bizony alkalmanként egyszer-egyszer, megbotlunk egy kicsit. Emberek vagyunk mi is.

Bevallom, akad olyan betegünk, aki – hogy is mondjam nektek – kiemelkedik számunkra. Egy beteg, aki valamilyen oknál fogva képes megérinteni az évek alatt megkeményedett, de mégis oly törékeny szívünket. Valami megfog a lényében, ami közelebb visz hozzá. S már kattan is az a bizonyos láthatatlan kapocs közöttünk.

Amikor ez megtörténik, akkor azt érzem, többet akarok tenni érte, mint ahogy a kötelező ellátás megkívánja. Erősebb késztetést érzek megbizonyosodni arról, hogy megadom mindazt, amit ő szeretne, vagy szüksége van. Pl. elszaladok a boltba egy joghurtért, szedek egy színes kis virágot a kertben, vagy ha időm engedi előfordul, hogy munkaidő után is leülök mellé és lágy mosollyal, vigasztaló szavakkal felitatom keserves könnyeit.

Kiemelkedően fontossá válik számomra a jóléte.

Ők általában azok, akik gyengék, elesettek, nagyon sebezhetőek, és végtelenül gyámoltalanok. Valahogy ilyenkor többet adsz magadból. Kedves, ragaszkodó lényükkel felszínre hozzák nővérlelkedből azon emberi érzéseket, melyeket el kell nyomnod magadban, csak azért hogy lelked ne haljon meg, hogy erős tudjon maradni.

Vannak azonban helyzetek, mikor nem tudsz védekezni.

Még akkor is, ha tudod, a végén egy kicsit meghalsz Te magad is…

Emlékeimben a mai napig él egy szívemnek nagyon kedves bácsi.

Sajnos a betegsége miatt le kellett amputálni a lábát. Rettenetesen el volt keseredve, ami teljesen érthető volt számomra. A benn léte alatt sokat beszélgettünk, próbáltam erősíteni mind lelkileg, mind fizikailag. Jól esett nővérlelkemnek az az őszinte ragaszkodás, és szeretet, amelyben részesített, mikor meglátott. Mosolygott, minden alkalommal… a legnagyobb kínok, fájdalmak ellenére is.

Nagyon sok időt töltöttünk együtt. Mikor eljött a hazamenetel napja, még mindig elesett, gyenge állapotban volt. A családja megkért, akikhez szintén közel kerültem a hosszú hetek alatt, ha nem okozna nekem nagy gondot, otthonukban is szívesen fogadnak. Természetesen igent mondtam, mert ekkor már azt éreztem: Többet akarok tenni érte…

Hónapokig jártam hozzá, ápolgattam felfekvéseit, a mamával közösen etetgettük, itatgattuk, tornáztattuk. Nem hiába. Egy nap beért a munkánk gyümölcse: eljutottunk odáig, hogy végre felcsatolhattuk a műlábat, és járókeret segítségével kiszabadulhatott az ágy fogságából.

Óriási sikerként éltük meg az első lépéseket. Sírtunk az örömtől…mindannyian. Hisz oly csodálatos volt! Megérte a kitartó küzdelem, a közös gyötrődés, győzött az élni akarás. Napok gyorsan követték egymást. Miután láttam, nélkülem is menni fog, elköszöntem.

Pár hét múlva csörgött a telefonom, felesége zokogott a vonalban. Kérte, azonnal menjek, mert nagy baj van! Annyira sírt, hogy képtelen volt elmondani mi történt. Kérdeztem, miért nem a mentőket hívja?

Mert bennem bízik.. – válaszolta.

Mikor odaértem, azonnal láttam, tényleg nagy a baj. Édes kis bácsikám megtörten, sápadtan ült az ágyon, erősen fulladt és úgy láttam, mintha a bal oldala is gyengébb lett volna. Felcsillant a szeme, mikor meglátott, remegő kezeivel megfogta a kezem, szívéhez emelte és eleredtek könnyei…

 – Köszönöm, hogy eljött! Maga meggyógyít engem. – préselte ki a szavakat minden erejével két légvétel között. Hihetetlen bizalom áradt tekintetéből. Azonban én tudtam, itt már kevés vagyok…

Kihívtam a mentőket, be is kísértem. Nyirkos kezeivel végig szorította kezem, egy pillanatra sem engedte el. 

Sajnos kiderült, tüdődaganata van, agyi áttétel. Napjai megvoltak számlálva, de volt még egy kis időnk együtt. Amit próbáltunk közösen széppé, elviselhetővé tenni. Pár nap volt csupán… S a sors kegyetlen fintora, karjaim között ment el.

Sok időbe telt, amíg feldolgoztam.

A válaszom a kérdésre: Igen. Megviselik nővérlelkünket az ilyen esetek, mégis elgyengülünk számtalanszor, és biztos vagyok benne, sokan közülünk.

Talán azért, mert kell valaki, aki feltölt akkor, amikor bántanak, mikor fáradtnak, fásultnak érezzük magunkat, és gyakran a kilátástalanság képei peregnek szemeink előtt. Kell valaki nekünk is, hogy emlékeztessen bennünket nehéz pillanatainkban: miért megyünk be minden nap dolgozni.

Még akkor is, ha lelkünk egy kicsiny részét elviszi magával…

 

Kíváncsi vagy mindennapjainkra? Ápolónő blog – mindennapjaink oldalon várunk szeretettel téged is.

Ha értékesnek találod, megköszönöm, ha megosztod másokkal is.

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!