ápolónő

Egy nővér kinek mondja el?

Sokadjára kapom meg: túl szép, amiket írok. Valóban ilyen felhőtlen a nővéri élet?

Nos, igazatok van. Nem, nem mindig. Van egy másik oldal. Itt is. Amelyről nem beszélünk, saját lelkünk védelme érdekében jobb gyorsan elfelejteni és nem magunkra venni. Hiszen tudjuk, egy betegség sok mindent kihozhat az emberekből. A rosszindulatot is.

Ezt kezelni a legnehezebb, legalábbis számomra. Mikor ok nélkül támadnak, sárba tipornak, megaláznak. Az ápolót, aki azért kel fel minden reggel vagy indul munkába akkor, mikor már mindenki alszik, hogy segítsen, mások életét megmentse, könnyebbé tegye.

Nehéz azért, mert úgy érezzük, minden tőlünk telhetőt megteszünk, mégis olykor kevés.

Pár éve még a gyógyítókat, ápolókat egyfajta tisztelet övezte. Ma már korunk egyes beteginek szemében névtelen robotok vagyunk. Egyre kevesebb a kedves hangsúllyal kimondott ” Nővérke, legyen szíves! ” csupán parancsoló utasítás van: “ Nővér, ide! “.  

Könnyen megkapjuk azt is, ha nem úgy végezzük a dolgunkat, ahogy szerinte kellene, akkor szól a Tv-nek, sajtónak. Feljelent, lecsukat, kirúgat stb.

Felmerül bennem a kérdés…

Egy nővér kinek mondja el?

A nővér kinek mondja el, ha megfenyegetik?

Mikor száguld vérben forgó szemmel a hozzátartozó a folyosón, és köszönés helyett már az első percben megfenyeget, nyomaték gyanánt kezét arcodba nyomva ordítja:   

 – Úgy figyeljen, ha valami baja esik, értse bármi, akkor jól vésse az eszébe: Tönkre teszem! Megértette?! …. Remélem! 

Majd utálkozó, elégedett tekintettel tovább megy… Csak Te állsz még ott pár pillanatig, megsemmisülve.

Kinek mondja el, ha megalázzák?

Mikor már csöpög a szemedbe a saját verítéked a napi rohanástól, eszeveszett suhanásban utánad kiabálják :

 – Hol a mama kis táskája, hova tették, hazavitték? Ellopták? Biztos maguk voltak!! Feljelentem magukat!! Még ilyet!

Zsörtölődik hangosan, kitartóan mindenki előtt. Mit tudsz tenni? Némán, minden erőd összeszedve mosolyogni próbálsz, megkeresed és szavak nélkül átnyújtod neki. Nem vársz köszönetet, hiába is tennéd…

Kinek mondja el, ha ok nélkül számon kérik?

Mikor viszed az orvos által elrendelt gyógyszereket, és szemenként kell leltároznod, és megkérdezik érces, elmarasztaló hangon:

 – Biztosan ezt kell adnia? Nem lesz ez sok? Rendben, de ha valami bajom lesz, azért maga felel!!Ugye tisztában van vele?  

 – Nem én rendeltem, én csak utasítást hajtok végre – mondod magadra erőltetett toleránsnak tűnő, nehéz mosollyal – ha bármi gond van, kérem beszélje meg az orvossal.

 – Nem zavarom vele.. – érkezik gyorsan a válasz, gúnyos tekintettel végigmérve. Ilyenkor felmerül a kérdés benned: Akkor miért említette?

Kinek mondja el, ha bírálják?

Ahelyett, hogy megköszönnék, hogy ápolunk, etetünk, itatunk és tisztázunk, gondoskodunk, nyomdafestéket nem tűrő szavakkal bírálnak, éjjel egykor számon kérően telefonálnak, általában egy olyan beteg kapcsán, aki elhanyagoltan érkezett:  

 – Remélem megitatták! Csak azért szólok, mert biztosan elfelejtik, oda se mennek! Holnap megnézem, mennyi van az üvegben!  – és csapja le, mire válaszolnál… Hangja hosszasan a füledbe cseng.

Kinek mondja el, ha sárba tiporják?

Mikor megkéred szépen, szinte könyörögve, hogy tartsa be az előírt utasításokat a saját egészsége érdekében, és közlik veled cinikusan, lekezelően:

 – Ki maga? Maga csak egy nővér, maga nekem nem parancsol! Világos??  

Persze, ha a baj megtörténik, akkor is Te vagy a hibás… azt is a Te számládra írják.

Kinek mondja el, hogy Ő is tehetetlen?

Mikor zavart bácsikával kergetőzöl, kísérgetsz fél éjszaka, próbálod nyugtatgatni, visszaterelni az ágyába, és türelmesen megértetni vele, hogy kórházban van. Gyakran sikertelenül..

S ekkor a többi betegtárs felháborodva, ironikus hangon közli veled:

– Csináljon már valamit, ezért van itt! Ez mégiscsak borzasztó! Itt pihenni nem lehet, vigye már ki innen!! 

Mégis hova gondolták? Fektessem ki az udvarra? Bárki kerülhet hasonló szituációba…- teszed hozzá magadban.

De említhetném azt is, amikor megvetően kérdezik:  

 – Miért nem törlöd fel hajnal 3 órakor a mosdót, hát nem látod mi van ott? 

Ami valahol jogos, mert ahogy belépsz majdnem dobsz egy hátast, hisz az egész terület, sőt még a fali csempe is telve híg széklettel. Szó nélkül hozod a fertőtlenítőt és számos szempár előtt – még Te kérve elnézést – lemosod.

Megfordul fejedben: Nem tehetsz róla, ha arra sem méltatnak, hogy – Nővérke, történt egy kis baleset, segítsen legyen szíves… Könnyebb rácsukni az ajtót, majd lesz valahogy. Persze Te vagy a hibás ezért is…

Hosszan sorolhatnám még…

Valahogy azt érzem ilyenkor, kezd kiveszni az egymás iránti figyelem, tisztelet, tolerancia mindennapjainkból.

Sajnos nem látják, milyen sokrétű és szerteágyazó egy ápoló napja. Mennyi fájdalom, szenvedés, felelősség nyomja alapból is vállait, és mennyire fontos lelkének, hogy betege elégedett legyen. Hisz érte született.

Mennyire nehezebb mosolyogva adni akkor, amikor bántják, megalázzák, nem értékelik azt, amit mindennapjain csinál, önmagáról számos esetben lemondva másokért.

kép forrás: pinterest.com

Mit csinálsz egy egy ilyen eset után?

Kilépsz. Fejed a falnak veted. Nem szólsz semmit. Némán nyeled az elkeseredettség kínzóan, fájdalmasan feltörő könnyeit. Mosolyogsz. Eltűrsz mindent… mész tovább és nem mutatod, hogy neked is fáj.

Csak egy nővér képes erre…

 

Kíváncsi vagy mindennapjainkra? 

Ápolónő blog – mindennapjaink oldalon várunk téged is szeretettel! 🙂

Ha értékesnek találod, megköszönöm, ha megosztod másokkal is.

Kommentek

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!