ápolónő

Kórházi koszt régen és ma

Kissé nosztalgikus hangulatba kerültem. 

Este készülődtünk vacsorát osztani – ami már elérhető közelségbe hozza a nap végét – fáradtan egy utolsó kávé erejéig összejöttünk a tálalóban. A doktornő miközben kavargatta a vélhetően erőt adó feketét, végignézett a vacsorán.

 – Ezt kapják a betegek? – kérdezte sajnálkozóan, mire a kolléganőm szomorú hangon rávágta:

 – Igen, már pár éve. Mindig ugyanaz…

A választék a szokásos, s aki megfordult kórházban az tudja: minivaj, kockasajt, minidzsem. Nevesincs, olcsó vizes felvágott, néha ízetlen virsli, nyári melegben májkrém, és az elmaradhatatlan hajszálvékony sajtszelet. Jah, és majd kifelejtettem: kefír, joghurt. Ehhez társul általában egy vékonyka szelet fehér retek, karalábé, uborka, csupa olyan zöldség, melyet a betegek nagy része nem tud elrágni. Ennyi. Mindennap…

 – Nem mindig volt ez így…- mondom elmerengve, emlékeimben visszautazva az időben a doktornőnek, aki még oviba járt, mikor én már dolgoztam.

 – Mesélj, milyen volt? – kérdezi, őszintén csillogó tekintettel.

Leülünk, fiatalok körbevesznek és mesélni kezdek…

Kíváncsiak vagytok? Más, teljesen más volt. Emlékeim szerint választékosabb és finomabb is. Mások voltak az előírások sok sok évvel ezelőtt…

Pl. anno még nem előre dobozolt tálcán érkezett az ebéd sem. Hanem nagy fém edényben, tudod, mint a menzán. Mi mértük ki a betegeknek. 

Hátrányai között említhető, hogy időigényes volt kiosztani, de előnye között szerepelt: Esztétikusan tudtunk tálalni, – nem lebegett, vagy merült el a hússzelet a főzelékben, hanem külön kistányéron helyeztük el – és megmondhatta a beteg, mennyit kér. Ha Józsi bácsi azt mondta nekünk:

 – Nővérkém! Ne szedjen sokat, úgysem eszem meg! 

Akkor Feri bácsinak, akihez nem tudtak jönni látogatók, és jó étvággyal rendelkezett, kicsit jobban megmeríthettük a kanalat, aki ezáltal kedvesebben mosolygott ránk a bajsza alatt. ( Persze így kevesebbet is öntöttünk ki.)

S ami a lényeg, finoman, ízletesen főztek. Nem répafőzelék volt ízetlen zöldséglevessel, vagy valamilyen híg szószban úszkáló darálthús heti háromszor. Meg…tudod, ahogy most visszagondolok, valahogy a spenót is zöldebb színű volt.

Képzeld, küldtek töltött húst, egész sült csirkecombot, csirkepörköltet galuskával, esetenként sült oldalast, valódi húsból készített ízletes fasírtot! Hétköznap is, nem csak elvétve hétvégén, illetve ünnepkor. Hihetetlen igaz?

Reggelire választani lehetett felváltva milyen folyadékot kér a beteg: Tea, tej, főzött kakaó, tejeskávé és kapaszkodj meg: karamell (!) között. Mellé volt ropogós kifli és vaj. Ami igazi vaj volt.

Vacsorára nem volt ritka a tejbegríz, a tojásrántotta, a főtt krinolin vagy debreceni kolbász. Lágy puding babapiskótával… Sütöttek a betegeknek lekváros, vagy túrós buktát, kakaós csigát a babgulyás mellé, és az a mennyei máglyarakás… Még ma is nyelvemen érzem az ízét.

Ugyanis nekünk, nővéreknek is küldtek. Mikor műszakban voltál, kaptál ebédet pár jelképes forinttért. Kötelező volt ebédjegyet igényelned, a beosztásod alapján járt neked! Gondoltak ránk is…

Ma már nem jár neked. Semmi. Ha van időd felmehetsz ebédért az ebédlőbe. De kinek van erre ideje?

A napi rohanásban, mikor eleve veszett ügy a reggeli is, hisz akkor van a csúcsidő. Vizitek, vizsgálatok, gyógyszerelés, műtéti előkészítés, etetés és még sorolhatnám. Pillanatok alatt dél van, s mire számos beteget megetetsz, letisztázol, már sok helyen bezár az ebédlő…

No és persze pénze… Ha egy hónapban 20 napot dolgozol, azt beszorzod mondjuk csak 700ft.-al, – és akkor nem sokat mondtam – az 14 ezer ft., majdnem a negyed fizetésed. A nővérfizut ismerve gyakran sajnálod rá, mert lehet pont kifizeted belőle a gyermeked úszótáborát, vagy a villanyszámlát.

Szóval, szerintem megérdemelnénk ma is, ha műszakban vagyunk, járjon ebéd. Ha már úgysincs sem étkezési utalvány, sem cafatéria, sem munkaruha, sem papucs, sem hétvége, sem ünnepnapunk… Akkor legalább egy kis meleg leves juthatna délben… Vagy rosszul gondolom?

De visszatérve a betegekhez…

Nem is sorolom ma mi a helyzet, hisz látod a mai kor választékát. Tudod, előfordul, hogy Mi nővérek szégyelljük, holott nem tehetünk róla. Bizony esetenként kínosan, együtt érző mosollyal, szemlesütve viszem oda én is.

Azt mondják kevés pénz van arra, hogy összeállítsák a betegek étrendjét. ( A raboknak a börtönökben több jut…)

Mint ahogy mindenre fillérek jutnak csupán, ami az egészségügyet illeti. De nem gondolnám, hogy ennél nem lehetne jobb. Régen meg tudták oldani?

Kezdjük pl. azzal, hogy a retek helyett mondjuk küldenek paradicsomot. Lágyabb, megtudná enni a beteg. Vagy például olyan tálcákon érkezne az ebéd, ami valóban esztétikus, mert a maiak…kopott, agyonmosott, mire felér, a leves fele kifolyik. Cseppet sem nevezném étvágygerjesztőnek. Ilyen kis apró dolog jutott hirtelen eszembe…

Ugyanis ha hiszitek, ha nem, bizony így sokkal több mindent kidobunk.

Sok helyen így van ez itthon… Elég csak szétnézni a világhálón.

Pár percig még ülünk csendesen, vegyes gondolatokkal fejünkben.

Az idő mindent megszépít?

Merengek tovább magamban, miközben osztani kezdek. S talán a megszokottnál még bánatosabban rakom tányérra a korpás kenyér/minimargarin/vizes felvágott eltéphetetlen, örök hármasát…

Kép: google

Kíváncsi vagy mindennapjainkra?

Találj ránk facebookon is: Ápolónő blog – mindennapjaink oldalon várunk téged is.

 

Kommentek

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!