ápolónő

5 dolog, amit nem tudsz a nővérekről

Gyakran halljátok tőlem, hogy az Ápolók mindennapjai egy különlegesen zárt világ. Vannak dolgok, melyeket nem tudnak rólunk az emberek, mert ügyesen titkoljuk. 

Számtalan történés ér bennünket mindennapjainkon, van ami fájdalmas és van amely örömmel tölt el.

Vannak dolgok, melyeket nehéz szavakba önteni, és vannak események, amelyek leírhatatlanok, jobb gyorsan elfelejteni, nem beszélni róla.

Amit láthatsz, az az örök mosolyunk. De mi található olykor mögötte?

Kicsit kinyitom lelkünk kapuját. 🙂

Forrás: Pinterest.com

5 titkot elhoztam nektek.

 

 – Mennyire megijedünk, ha kritikus betegünk állapota.

Soha nem mondjuk ki, mi magunk is mennyire félünk. Mennyire féltjük a betegünket egy akut helyzettől, attól, hogy állapota rosszabbra fordul, szervezete összeomlik. Titokban feszülten figyelünk, magabiztosan mosolyogva. Minden pillanatban. Betegünk nem érezheti, esetenként mennyire nyugtalanok vagyunk mi is.

Attól rettegünk leginkább, ha válságosra fordul az állapota, vajon tudunk-e segíteni, meg tudjuk-e menteni?

Ha bekövetkezik, szívünk gyorsan kalapál, gyomrunk összerándul, és annak ellenére, hogy nap mint nap találkozunk a szituációval, aggódunk. Emberfeletti a küzdelem, a harc ilyenkor. Szeretnénk, hogy visszajöjjön, és megvisel bennünket, ha nem sikerül. De soha nem fogják tudni ezt. 

Vagyis hát nem teljesen.

A bánatot, a kínzó gondolatainkat nem látják, csak az örömöt. Hiszen ha megmentünk egy életet, abban a pillanatban a félelem elhalványul arcunkon, tekintetünkben a győzelem diadalmaskodik. Ezt lehetetlen titkolni. 

 – Mennyire nehéz, ha egy életet elveszítünk.

Kritikus osztályon dolgozni nyomasztó lelkileg. Gyakran nem értik, miért könnyes a szemed, ha kilépsz egy szobából, és állsz meg egy pillanatra. Nem értik, miért vagy komoly, miért nem tudsz mosolyogni. 

Ha azt hallod a hátad mögött: – Ez a nővér mosolyogni sem tud? – már meglehet, nem is válaszolsz.

Nem mondod el, hogy épp most búcsúztál, és hát megviselt. Mert még hosszú percekig előtted van, szinte beléd ég az a jellegzetes, üvegesen kérő tekintet, amely életért könyörög. Benned bízott, Te voltál az utolsó reménysugár. S te nem tudtál már segíteni. Képtelen vagy őszintén, vidáman mosolyogni.

Ahogy nem értik azt sem, miért voltál ennyi ideig távol. Biztosan ráérősen kávéztál a pihenőben. Nem árulod el mégsem, hogy most halt meg kezeid között valaki. Inkább bámulsz a semmibe, bocsánatkérően.

Miközben némán, elkeseredetten nyeled feltörő könnyeid.

 – Milyen okosan szelektálunk a mondatok között.

Egy beteg soha nem tudja meg, hogyan szűrjük ki a betegsége szempontjából lényeges információt, és azt sem értik gyakran honnan tudjuk mi az igaz és mi nem az.

Elárulom. Figyelünk. Mindenre. Mind a fizikai, mind a lelki jelekre. Komolyan veszünk mindent.

Azonban ha láthatóan az általa felsorolt tüneteteket nem találjuk aggasztónak, gyakran elég kicsit megállni, leülni mellé, meghallgatni, és ha a pár perces beszélgetés felénél minden panasz megszűnik, akkor csupán egy kis figyelemre volt szüksége. 

Persze igaz ennek az ellentettje is, mikor nem panaszkodik, de mi észrevesszük a veszélyt. Kérdezni is szokták utólag: – Honnan tudta Nővérke?

Erre a válaszom az a különleges nővérszem, amely velünk született, amely képes olvasni a tekintetekben.

 – Mennyire kimerültek, fáradtak vagyunk.

Egy nővér soha nem mondja ki betege előtt, mennyire fáradt, kimerült.

Egy beteg soha nem fogja megtudni, hogy mennyi stressz ér bennünket, vagy mennyire megterhelő tud lenni a forgó műszakban eltöltött évek, és mennyire fájdalmas nekünk is a fizikai megterheléstől elkopott, hasogató ízületeinkkel dolgozni. A betegünk nem fogja tudni azt sem, mikor lábaink élesen sajognak, agyunk lüktetően zakatol.

Nem beszélünk arról sem, már a sokadik órában vagyunk, mert épp másodállásból estünk be, vagy lázas gyermekünk mellett virrasztottunk az éjszaka.

Ha megkérdezik: – Maga mindig itt van?! – s meglepődnek a válaszon, hisz mi csak fáradtan mosolyogva bólintunk, hozzátéve, hogy „ Igen, még van pár óra a műszakból

Inkább csak egymást dicsérjük a nővérszobában nevetve:  Rosszul nézel ki! 

  – Titkoljuk, ha nem vagyunk jól.

Lehet, meglátják, hogy valami nincs rendben, amikor a nővér nem érzi jól magát. A legtöbbünk megpróbálja titkolni, ha gondjai vannak. Természetesen otthon maradunk, ha egy fertőző betegséggel küzdünk, de a nehéz pillanatok a nővérnél akkor is jelentkezhetnek, mikor betegével törődik.

Nem fogják tudni, ha krónikus fájdalom kínoz, pl. egy porckorongsérv miatt. Lehet, hogy akaratlanul is összerezzenünk, mikor gondolkodás nélkül felemeljük betegünket, vagy – akár egy lassított felvételen – gyötrelmes tekintettel arcunkon próbálunk kiegyenesedni egy vérvétel után az ágy mellett.

Nem tudják azt sem, miért kóválygunk erőtlenül, üresen égő gyomorral délután kettőkor, ha nem volt időnk még arra sem, hogy egy kekszet elropogtassunk.

Hiszen ha megkérdezik, úgyis azt mondjuk csendesen mosolyogva:  

–  Óh, semmiség, köszönöm jól vagyok! 

 

Kíváncsi vagy mindennapjainkra?

Ápolónő blog mindennapjaink oldalon várunk szeretettel!

Ha értékesnek találod, megköszönöm, ha megosztod.

 

Kommentek

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!