ápolónő

Doktornő és egy kiskutya meghatóan szép története

Mások vagyunk. Érzékenyebbek az átlagnál.

Pedig azt hihetnék sokan: Nekünk, egészségügyi dolgozóknak a lelkünk acélból van a sok keserves, szenvedő sorsot látván, melyekkel találkozunk mindennapjainkban. Hiszen saját magunk védelmében meg kell edződnünk, a számtalan kilátástalan helyzeteket feldolgozni.

A legemberibb hivatás a miénk, minden egyes tevékeny pillanatunkat a szeretet vezérli. S még akkor is segítséget akarunk nyújtani, mikor érezzük: Talán már nincs is mit tenni.

Vannak élethelyzetek, melyek megoldása nem a mi feladatunk, mert mi elvégeztük a kötelességünket. Azonban velünk született hatalmas szívünk az, amely megoldásra késztet bennünket, amiért mégis többet teszünk, mint kellene.

Egy nagyon megható és kedves történetet hoztam, amelyet egy doktornő mesélt nekem, kellemes beszélgetésünk alkalmával, aki orvosi ügyeleten is dolgozott a kórházi munka mellett.

” Egy téli estén kaptunk a hívást: Kérték, menjünk, mert a szomszéd idős hölgy, akihez átszoktak járni segíteni, – mert nincs senkije – úgy látják nincs jól, és aggódnak. Természetesen mi azonnal indultunk.

Ahogy beléptünk a házba, sajnos már csupán a halál tényét tudtuk megállapítani.

Minden elmúlás meghatottsággal jár, nehéz szembesülni minden alkalommal egy embertársunk életének elvesztésével. Jelen esetben ezt még tetőzte – a amiért elmesélem most nektek – hogy a néni mellett feküdt egyetlen társa: A picike, aranyosan bozontos, hűséges kutyusa…

Egy nagyon tündéri, kis termetű, szomorú gombszemű kis jószág. Őrizte… kicsiny testével vigyázott rá, el nem mozdult mellőle. Olyannyira óvta gazdáját, hogy a rendőrökre még rá is támadt… 

Talán megérezte, hogy én jót akarok, vagy nem is tudom mivel magyarázni azóta sem magamnak: De ahogy leültem a szobában az asztalhoz kitölteni az ilyenkor kötelező papírokat – a kutyus leszaladt az ágyról… és felkucorodott reszketve az ölembe.

Döbbenten álltak a társaim is.

 –  Most már tudjuk, hova kerül a kutyuska!

Mondták szinte egyszerre mosolyogva, miközben megsimogatták ölemben az elárvult kis kutyuskát. Nagyon megsajnáltam, hisz nézett rám hatalmas szemeivel, és még jobban bújt hozzám.  Majd megszakadt a szívem, hisz tudtam, én képtelen leszek hazavinni a többi mellé.

Elkezdtem kérdezősködni a szomszédoknál, nem-e kellene valakinek, mert annyira kis édes, türelmes kis állatka volt. Nem vállalta senki…

Ahogy néztem az ártatlan kis jószágot, úgy éreztem a lelkembe egy kést döfnek.

Majd eszembe jutott valami, talán segítség lehet. Felhívtam gyorsan a menhelyes ismerősömet, betudná-e fogadni ezt a szomorú, szenvedő, megtört lelkű kis állatot.

 –  Természetesen – válaszolta, s mikor végeztünk, megkerestük tálkáját, játékait, plédjét és elindultunk … az ügyeleti autóval… biztos helyet találni a kiskutyának.

Az eset mélyen belém égett. Amikor időm volt elmentem hozzá, meglátogattam. Mindannyiszor hozzám bújt, szeméből a szomorúság egy percre sem szűnt… Sírtam, ahányszor eljöttem tőle.

Eltelt pár hónap, és egy nap hívott az ismerősöm.

 – Ne gyere! A kiskutyát elvitték!

Egyrészt boldog voltam, hogy valahol talán családra lelt, részben fájt a lelkem, mert nem tudtam elköszönni tőle… 

Milyen érdekes a sors keze…

Képzeljétek, ismét ügyeletben voltam, mikor egy 3 gyermekes családhoz hívtak, ahol az egyik kisember lázas volt, és hányt.  Miután csengettünk, kinyílt az ajtó és egy kisfiú fogadott.

Lenn, a lábánál meg egy édes kiskutya toporgott kíváncsian… aki mikor meglátott, megszagolt, és azonnal átölelte lábaim kicsiny tappancsaival.

Az “Én kiskutyám” volt.

Dörgölőzött, ugatott, körbe-körbe szaladgált – gomb szemében nyoma sem volt egykori szomorúságának – örült, ahogy engem meglátott… Megkönnyeztem, mert annyira meghatódtam.

Szegény anyuka… alig jutott szóhoz a számára is meglepő helyzetet látván, nem győzte kérni az elnézést:

 –  Bocsánat Doktornő! Kérem, ne haragudjon…ez a kiskutya ilyet még nem csinált! – de én csak nyeltem egyre erősebben feltörő könnyeim. Egy cseppjét megéreztem arcomon, óvatosan letöröltem, nehogy észrevegyék, mosolyogva kérdeztem:

  – Nagyon édes kiskutya, honnan van?

 – A menhelyről hoztuk pár hete… s azért őt, mert annyira szomorú, és szeretetre éhes volt, mikor megláttuk. De nagyon barátságos, a gyerekeink pedig imádják, nagyon emberbarát.

Ahogy vizsgáltam a kisgyermeket – aki hála a gondos szülői figyelemnek, már lényegesen jobban volt, talán csak megnyugtatásként volt szükségük rám – a kiskutyus végig szorosan a lábamnál állt.

Amikor végeztem s már az ajtóhoz léptem… kiskutyám hatalmas, gyönyörű szemeivel rám nézett… én leguggoltam hozzá, mire ő szorosan a szívemhez bújt… s egyetlen pillantásával elmondott mindent, egyetlen szóban talán: “Köszönöm!”

 – Én köszönöm! – szóltam hangosan, ránézve az anyukára immár zokogva, könnyeimen át…

Aki lehet, még ma is azon gondolkozik: Vajon, miért sírtam a boldogságtól, és mit köszöntem elérzékenyülve neki akkor, ott? “

 

Találj ránk Facebookon is: Ápolónő blog- mindennapjaink, és legyél részese mindennapjainknak.

 

Kommentek

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!