ápolónő

Miért mennek el az Ápoló/Nők?

Az egészségügy rendbe tétele fokozatosan zajlik, ámbár én sok változást nem veszek észre. A 25 éves zuhanást még most sem sikerült megállítani. Tapasztalhatóak ugyan próbálkozások, de még mindig azt látom, nem az történik aminek kellene.

Az egészségügy problémái szerteágazóak, és aki igazán érzi a merülést, az a beteg és a benne dolgozó.

Egyik alapvető probléma, a megoldatlan létszámhiány.

A mai honi egészségügy cseppet sem nevezhető nővérbarátnak. 

Az, hogy lassan elfogyunk nagyon elkeserít, de megértem azokat is, akik úgy döntenek, elmennek. Számos tapasztalt, kiváló kollégát üldöz el a mai kilátástalan, nehéz helyzet, és akik maradnak, azokra fokozott teher hárul.

Sokan azt gondolják, mindenki csak a pénz miatt megy el. Ez valóban egy sarkalatos indok! Azonban ennél sokkal mélyebbre kell tekinteni. 

Hiszen jól tudjuk, aki ápoló lesz, az egy különleges életfeladattal születik. Az önzetlen segítségnyújtás, és a szeretet vezérli mindennapjain. Éppen ezért a legfájóbb neki talán az, ha önhibáján kívül képtelen azt adni betegének, amire lelkében, a gyakran önmagát is felülíró hivatástudata kötelezi.

Mert számos helyen hiányoznak azok a feltételek, amelyek ezt lehetővé tennék. Hiába teljesít erőn felül, kevés a sikerélménye, nincs sem anyagi, sem erkölcsi megbecsülése, mellyel párhozamosan egyre több mind fizikai, mind lelki tehet rakódik rá.

Ez sajnos hamar feltudja őrölni és elmenekül oda, ahol értékelik munkáját, ahol kevesebb felelősség nyomja vállait élhetőbb bérért, vagy oda, ahol valódi ápoló lehet.

Olyan, amilyennek a pálya indulásakor elképzelte.

Miért érezzük magunkat elkeseredettnek a honi egészségügy napjain?

Magyarországon – persze vannak kivételek –  egy 40-50 ágyas osztályon átlagosan 3-4 ápoló ( éjszaka még ennél is kevesebb) húzza az igát. Ők csinálnak mindent a szakfeladattól kezdve a gondozási feladatokig. Gyakran tervezhetetlen egy nap, hiszen számtalan esemény felboríthatja az egyébként is sűrű napi rutint.

Gondoljunk csak bele, elég, ha egyetlen betegnek az ötvenből válságosra fordul az állapota, ahhoz bizony kell két nővér, aki az orvossal közreműködve stabilizálja. Nem két perc alatt, hozzáteszem.

A napjait gyakran káosz uralja, és még hazafelé is azon gondolkodik a kimerültségtől megtörten:

  • Vajon, megcsináltam mindent, úgy ahogyan azt a szakma szabályai megkívánják?
  • Azt tudtam adni betegeimnek, amit vártak tőlem?
  • Vajon, képes voltam minőségi ápolást nyújtani?
  • Tudtam olyan ápoló lenni, akinek fontos a beteg lelke is?
  • Meg tudtam hallgatni aggódó kérdéseit, képes voltam szavaimmal megnyugtatni?

És a válasz előfordul, hogy bizony, sajnos nemleges…

Rendkívül nyomasztó tud lenni, s ez az, ami egy nővérnek oly kínzóan tud fájni. Mert tisztában van vele szíve mélyén: Az “Igen” válasz lenne nélkülözhetetlen ahhoz, hogy megbecsülése legyen betege szemében.

S ha még ez nem lenne elég, meg kell küzdenie az eszköztelenséggel, az elavult, szánalmas körülmények okozta többletfeladatok hömpölygő áradatával.

  • Hogy nincsenek meg betegének azon emberi körülmények, melyeket jogosan elvárna ( pl. több fürdő, mosdó nem csak egy a folyosó a végén, az is siralmas állapotban),
  • Hogy nincs pelenka ( csak 3 db az előírás naponta, ami kivitelezhetetlen egy fekvő, hasmenéses betegnél),
  • Hogy nincs elég ágynemű, kötszer. ( gondoljunk a nyári melegre, amikor fokozottan verítékezik szerencsétlen beteg),
  • Hogy nem állnak rendelkezésre olyan betegmozgató eszközök, melyekkel fájdalommentesebb lehetne a mobilizálás mind a betegnek, mind az őt ellátónak.
  • Hogy akadálypályába ütközik, ha megszeretné közelíteni betegét, mert pótágy mellett pótágy van.
  • Hogy Ő szégyenkezik, és szemlesütve hallgatja a kritikát azokért a dolgokért is, amelyek nem tartoznak a kompetenciájába.

Hosszan sorolhatnám még…

Beszélgettem erről egyik barátnőmmel, aki pár éve fogta magát és végső bánatában elrepült egy másik országba.

Kipihent, vidám, és boldog. 

Elmesélte, hogy ezzel szemben külföldön a kórházakban átlagosan 2-3 szaknővér dolgozik egy műszakban, akiknek feladata a gyógyítás, az orvos által elrendelt tevékenységek végzése.

Mellettük 4-5 ápolási asszisztens van jelen, akik gondoznak, tehát etetnek, itatnak, tisztáznak, mosdatnak stb. Valamint diplomás nővérek is segítik a napi munkát, az Ő feladatuk az adminisztráció, az ápoláshoz, gyógyításhoz szükséges háttér biztosítása.

Rendelkezésre állnak azon eszközök is, amelyekkel emberi ápolás, gyógyítás valóban kivitelezhető. Gördülékenyen telnek a mindennapok. Mindenki tudja a dolgát, nincs kapkodás, nincs eszeveszett rohanás, nem szakad meg senki. Ezáltal képes minőségi ellátást biztosítani betegének.

Az idős otthonokban is minden feltétel adott az ellátáshoz, mind a személyi, mind a tárgyi feltételek, otthonosan szép, élhető környezetben.

Nem utolsó sorban létezik a megbecsülés, a pozitív szemlélet, a pihenés fogalma.

Hiszen nem kell másodállásba rohangálni azért, hogy élni tudjon, hogy feltudja dolgozni egy pár napos pihenés alkalmával a mindennapjain tapasztalható könnyesen fájdalmas, emberi tragédiákat.

Tud élni, Ő maga is.

Szóval, csak annyit a végére, van min változtatni…

 

Ápolónő blog – mindennapjaink. Találj ránk facebookon is.

Kép: Pinterest.com

 

Kommentek

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!