ápolónő

Semmelweis nap – az egészségügyi dolgozók ünnepe

Július 1. Ünnep.

 

2011 óta hivatalosan is piros betűs nap naptárunkban a köztisztviselők mellett nekünk, egészségügyi dolgozóknak.

Méltán Semmelweis Ignác születésnapján öltözik szívünk ünneplőbe, akit az Anyák megmentőjeként tisztelünk. Sajnos ő volt az is, akit maga korában nem ismertek el, életében nem kaphatta meg az őt megillető elismerést, a Magyar Tudományos Akadémia sem vette fel tagjai közé.

Akkoriban az általa hozott intézkedések rendkívül népszerűtlenek voltak, melyek a gyermekágyi láz megfékezésére irányultak( mint a klórvizes kézmosás minden beteg után, eszközök fertőtlenítése, gyakori ágyneműcsere..) a statisztikai bizonyítékokat, pedig egyszerűen komolytalannak tartották.

Így kezdődött szélmalomharca az akkori hivatalos, tudományos világgal, amely a mikroszkóp alkalmazásával (amit ő nem is használt) sem jutott erre az egyszerű, empirikus következtetésre… ( forrásitt )

Meggyötörten az őt ért támadásoktól, elmegyógyintézetbe zárva halt meg – a sors furcsa fintoraként – vérmérgezésben, 1865 – ben.

” Tragédiája azt bizonyítja, hogy az igazság felismerésének a képessége nem elegendő, és hogy olykor könnyebb felismerni az igazságot, mint meggyőzni róla a kortársakat. Mivel Semmelweis nem a tudományos kutatók útját járta, erőfeszítései, hogy korának orvosi közvéleményét meggyőzze, kudarccal járt. Amikor azonban egy évszázad távlatából visszatekintünk e makacs, meg nem alkuvó magyar forradalmárra, hiányosságai ellenére meg kell állapítani, hogy az orvostudomány egyik legnagyobb úttörője volt.” – Írta róla Lax Henrik 1963 .- ban.   (Forrásitt )

Azonban nem csupán megemlékezésekkel ünnepeljük nagy elődünk 199. születésnapját, hanem országszerte elismerésekkel jutalmazzák az egészségügyi dolgozókat, illetve az egészségügyben tevékenykedőknek ezen a napon köszönik meg egész éves munkájukat.

A magyar egészségügy legnagyobb ünnepén a benne dolgozók kitartása, munkabírása, elhivatottsága kerül reflektorfénybe, de nyíltan, őszintén kell(ene) beszélni az egyes kórházakban uralkodó katasztrofális állapotokról is. A dolgozók egyre fokozódó mind lelki, mind fizikai terheltségéről, ebből kialakuló kimerültségéről, az utánpótlás hiányáról, az elvándorlásból adódó kritikus szakember hiányról.

Ma az orvosok, ápolók, az egészségügy bármely területén dolgozók a társadalom alsó peremén foglalnak helyet. Pedig tudásuknál, hatalmuknál és elhivatottságuknál fogva valahol a középréteg fölött kellene, hogy elhelyezkedjenek, hiszen olykor emberfeletti az a küzdelem, az áldozat, melyet mindennapjaikban hoznak másokért. 

Nehéz, embert próbáló, folyamatos tanulást, és nem kevés lemondást, empátiát és odafigyelést  igénylő az a munka, amit ők tesznek a betegágy mellett, a rendelőkben, a műtőben, a mentőautóban, a különféle szociális intézményekben, a betegek otthonaiban illetve a háttérben azért, hogy a gyógyítás gördülékenyen menjen.

Napjaik a könnyes szenvedés és a mosolygós megkönnyebbülés, a kínzó fájdalom és a pihentető jólét, a bizakodó remény és a keserves reménytelenség, a boldog születés és a szomorú elmúlás nehezen megfogható örök párhuzamában telnek.

Emberi életek felett őrködnek, az egyetlen olyan érték felett, mely nem pótolható földi világunkban semmivel. Mégsem vannak megbecsülve. 

Szinte már naponta kapom meg a kérdést: Mi tart a pályán, ha ennyire megoldatlannak tűnik a helyzetünk?

Ez az, amire nagyon nehéz válaszolni, lehetetlen megfogalmazni. Ezt egyszerűen érezni kell, ott mélyen legbelül. Hogyan írhatnám le, mit érzek akkor, mikor egy beteg megfogja kezeim, néz rám könnyes tekintettel és szavak nélkül fejezi ki köszönetét életéért?  

Nincsenek szavaim…

Nincs rá szó, ami el tudná mondani, ki tudná fejezni: Mennyire csodálatos, mennyire felül tud írni mindent bennem.

Szeretnék köszönetet mondani minden honi egészségügyben dolgozónak, akik a tapasztalható nehézségek és kilátástalanság ellenére maradnak, töretlen lelkesedéssel szolgálnak mindennapjaikon. 

Akikből még nem sikerült kiölni hivatásunk és embertársaink szeretetét, tiszteletét, azon álomképeket, amelyeket első pillanattól kezdve lelkükben hordoznak.

Akik a rájuk rakódó mindennapos problémák ellenére is büszkeséggel szívükben mesélik, ha megkérdezik: A világ legkülönlegesebb, legcsodálatosabb és egyben a legemberibb hivatása az élete. Nem cserélné el semmire.

Hiszem…

Nélkülünk már összeomlott volna a Magyar Egészségügy!

 

Ápolónő blog – mindennapjaink. Várunk téged facebook oldalunkon is.

 

 

Kommentek

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!