ápolónő

Aranyos párbeszédek a betegágy mellett

Nővéri mindennapjaink egy különleges világban telnek. 

Az én napjaim túlnyomórészt idős emberek között, akiket nagyon tisztelek és szeretek. Talán azért tudnak őszinte, kedves lényükkel elvarázsolni nap mint nap, mert anno pályám indulását is egy gyermeki szívemhez oly közel álló idős bácsi határozta meg?

Magam sem tudom.

Csak azt, hogy amikor belépek közéjük…valahogy egy megmagyarázhatatlan kellemes érzés ölel át – lehet furcsának tűnhet – de előfordul, hogy úgy tekintek rájuk, mintha gyermekeim lennének. Hisz pont olyan gyengék, esetenként gyámoltalanok, sebezhetőek, szerethetőek és végtelenül aranyosak.

Most, hogy ezt írom, azonnal megjelenik lelki szemeim előtt egy picinyke kis nénike.

Aki már túllépte a 90 évet… Mosolyogva üldögél az ágyban, pelenkája mellkasáig ér. Megritkult, őszes hajából font bóbitája aranyosan billeg vele együtt.

Eléje készítjük asztalkáját, közeledik az érkezés ideje. Eldeformálódott, ráncos parányi kis kezében megfogja kanalát, nyakába mintás előkét kötünk. Jóságos, türelmes tekintete édesen követi minden mozdulatunkat – kíváncsian várja az ebédet. Akár egy gyermek. Ellágyul a lelkem.

Pillanatok alatt képesek mosolyt csalni arcomra akkor is, ha nehezebbnek érzem a napom. Óhatatlanul bevonnak bölcs lelkük meleg, finom aurájába, képtelen vagyok kilépni. 

Esetenként olyan tüneményesen elragadó megszólásaik vannak, hogy szinte már már bearanyozzák, a számtalan tragédiát látott nővérlelkem.

Egy csokorral most összegyűjtöttem Nektek.

 

Olvassátok szeretettel.

 

Teszünk veszünk a szobában, folyik a napi rutin. Közben kellemesen elbeszélgetünk a világ dolgairól, az aktuálisokról. Most éppen a “Milyen a jó dinnye?” témát feszegetjük a bácsikákkal.

 – Én csak júliusban szoktam venni, akkor már biztosan édes! – mondom nevetve – Előfordult, hogy megjártam már, mert sajnos tök ízű volt!

 – Nem az a baj Nővérke! – mondja az egyik bácsika. Látom, nagy nehezen feltornázza magát. Kilazult régi, kopott szemüvegét feltolja orrán, majd görbe ujját maga elé emelve, tudományos tekintettel magyarázni kezdi…

 – Az a baj… jaj, hogy is mondjam, hogy Magácska is megértse? – áll meg egy pillanatra, mintha gondolkodna, és folytatja – Az a helyzet tetszik tudni, hogy ma már nem úgy termelik a dinnyét mint régen! Nem ám! 

Aranyos, ahogy beleéli magát, meg is állok egy percre, várom a titkot.

 – Ma úgy csinálják, hogy a tököt összeházasítják a dinnyével. Aztán összekavarodik a vérkeringésük, és… tök ízű lesz a gyerek! Tetszik érteni, ugye?

Húzza ki magát bölcsen.

xxx

Esti mosdatás van.

Egy tündéri bácsikával pancsolunk a “kórházi jakuzzi”-ban, amikor végezetül leguggolok, leteszem a lavórt a földre és kérem, tegye bele a lábait, hogy az is tiszta legyen.

A bácsika hatalmas, csillogóan szép barna szeme kikerekedik, bozontos szemöldökét összeráncolja, remegő kezét óvatosan vállamra teszi.

 – Jaj, Nővérkém drága, nehogy már maga mossa meg! Csak a hercegeknek mossák lányok a lábukat! – mondja szégyenlősen.

Rámosolygok, ekkor Ő is aranyosan nevetni kezd…

 – Vagy… öregkoromra ekkora ember lettem?? – kérdezi huncut, jóságos, hálás tekintettel.

xxx

Itatjuk a nénikéket, hisz egyedül már sokan képtelenek rá. Megyünk végig szépen sorban, azonban az egyik ágynál hosszasabban elidőzünk, egyéb feladatunk is van nála. Közben természetesen beszélgetünk.

Egy óvatlan pillanatban, véletlenül letegez. Kéri szegény az elnézést, de én intek nevetve, ne is foglalkozzon vele!

Néz rám egy darabig, tekintete telve van őszinte tisztelettel, majd megszólal aranyosan:

 – Tudja mit Nővérkém? Tegezzél Te is!

 – Jaj, drága – mondom neki mosolyogva – hogy tudnék én tegezni egy 80 éves embert?

Mire csöppnyi szeme kikerekedik, és lazán kivágja:

 – Hogy, hogy… hát úgy, hogy: Szia Kati!

xxx

Csörög a telefon, felveszem.Sietősen robogok tovább tálcával a kezemben, közben beszólók a kórterembe.

 – Jöjjön Pista bácsi, keresik telefonon!

 – Ki az Nővérke? Mondtam nekik, hogy ne keressenek már késő este… – zsörtölődik magában, miközben nehézkesen elindulunk.

 – A felesége. Tudja, ellenőrzés! – fogom meg a kezét, nevetve kacsintok egyet. Ő is mosolyogni kezd.

Meghallja párbeszédünket a szobatársa, aki fürdésből csoszog épp befelé.

 – Bizony! Siessen szomszéd, mert láttam a görbe botot a vonal végén!

xxx

Meleg van, itatjuk a betegeket. Sajnos sok a fekvő, magatehetetlen, rájuk fokozottan figyelni kell. Tudják ezt a betegek, együtt is működnek velünk. Az egyik kórteremben szuper, vidám csapat jött össze.

Tisztázunk a szobában, amikor az egyik bácsi, aki sajnos mozdulni sem tud, megszólal:

 – Szomszéd, adjon már egy kis pálinkát! – mondja viccesen, így hívja a vizet.

A mellette lévő tündéri bácsika, aki szintén nehezen mozog, görbe botjára támaszkodva édesen kiönti kis üvegből a pohárba, és szívószál segítségével itatni kezdi.

A következő párbeszédet halljuk a hátunk mögött.

 – No, milyen szomszéd? – kérdezi tőle, miután lenyelte az első kortyot.

 – Hát szomszéd, kicsit erős, de jó! – válaszolja a másik.

 – Most voltam a földvári boltban.  Megkérdeztem, van-e jó pálinkájuk? Azt mondta Marika van! Hát, hoztam egy kis vegyeset!

xxx

Nővérke pörög ezerrel, hordja ki az infúziókat. Egy tündéri nénikénél csak leteszi az éjjeliszekrényre, aki ránéz hatalmas, jóságos szemeivel és megkérdezi:

 – Mi ez Nővérke?

 – Egy kis plusz folyadék, ne ijedjen meg! Meleg van, muszáj – mondja mosolyogva – majd később “megisszuk”, jó?

Majd szalad tovább.

Ismét tálcával egyensúlyozva robog el a szoba előtt, mikor látja, a nénike ücsörög az ágy szélén, kicsiny kezében a palack. Nézegeti, forgatja, majd gondterhelten megszólal:

 – Nem tudom felbontani! Megkérhetem Drága nővérke? – mondja aranyosan – De a legjobb az lenne, ha hozna egy hosszabb szívószálat nekem, azzal könnyebben megtudnám inni!

xxx

Látjuk el éjszakára a betegeket. Fürdetés, kötözés, itatás, gyógyszerelés stb.

Egyik bácsi lábáról, ahogy lebontottam a kötést, láttam – enyhén fogalmazva – elég csúnya seb van rajta.

 – Mi történt a lábával? – kérdezem tőle megdöbbenten.

Ő bájosan rám néz. Tekintetében mintha értetlenséget vélnék felfedezni. Kis idő múlva teljesen őszintén válaszolja.

 – Nem tudom Nővérke! – tárja szét kezeit – Kezeltem, kezelgettem… és egyszer csak megette a fene!

Végül egy – számomra- nagyon bölcs, és egyben elgondolkodtató mondat…

Sok ágyas kórteremben járunk, átlag életkor 80 év.  Sokan közülük sajnos már önellátásra képtelenek.

Mosdatunk, aki még képes valamennyire egyedül, annak segítünk. Igazán emberi pillanatok ezek, mert ilyenkor van több időnk arra, hogy foglalkozzunk betegünk lelkével. Általában megpróbálunk vidám hangulatot varázsolni, ha csupán pár percre is a szürke falak közé, a szenvedések árnyékába.

Ezúttal is sikerült, épp azt tudhatjuk meg, kinek mi a nótája. Sosem hallott dallamok szólalnak meg, halkan dudorászni kezdenek. Ki ezt, ki azt.

 – De nótás kedvük lett asszonyok! – mondom elégedett nevetéssel, mire az egyik néni mosolyogva megszólal: 

 – Nővérke! Emberek vagyunk, nem halunk meg csak úgy!

 

Kíváncsi vagy mindennapjainkra?

Ápolónő blog – mindennapjaink oldalon várunk szeretettel!

Kommentek

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!