ápolónő

Énidő

Kora reggel van, a napocska óvatosan bontogatja sugarait. Ücsörgök a kertben, elmaradhatatlan pöttyös bögrével a kezemben, kutyáim odakucorodnak lábaimhoz. Hosszan nézem a kis madárkákat, miként csipegetik az este kiszórt kenyérmorzsákat.

Óhatatlanul elmosolyodom. Szabadságom első napja.

Belenézek pénztárcámba, kicsit összeszorul a szívem. Mire kifizetek mindent, 20 ezer forint marad egész hónapra. Most sem megyek nyaralni, nyugtázom egykedvűen.

Felnézek az égre, megcsodálom a bárányfelhőket. Mégsem vagyok szomorú.

Valahogy azt érzem, átalakultam az évek során. A nővéri napok, a számtalan tragédia, a szenvedő emberi sorsok formáltak át, megmutatták mi az igazi gazdagság. Mondjuk sok sok könny árán… Fáj, ma is, hogy nem értékelik az életmentők munkáját. 

Mielőtt jobban belemerülnék, gyorsan elkergetem a negatív gondolatokat. Elnyomom magamban, és felszínre hozom a jót, a hálát.

Mert igenis hálás vagyok azért, és büszke arra, hogy nővér lettem, hogy megtaláltam azt a hivatást, melyben létem kiteljesedhet. Nekem ez az életem. Szeretem. Azt érzem, ad olyan pluszt számomra, amit kevesen értenek, amely nem mérhető pénzben. Megtanított az élet szeretetére, tiszteletére, minden körülmények között.

Csend van, alszik még a város.

Gyermekeim járnak fejemben, akik ma már csak látogatóba érkeznek.

Hálás vagyok értük, és büszke vagyok rájuk azért, hogy azzá váltak immár felnőttként, akik. A tetteikre, a gondolkodásukra, az önzetlen lelkükre. Könnyes lesz a szemem…

Nehéz körülmények között nőttek fel.

A nagybetűs életbe való indulásukkor nem tudtam adni házat, sem autót, sem vastag bankszámlát, csupán szeretetet és hitet ahhoz, hogy bármily nehéz is az élet, higgyen önmagában, vegye észre a szépséget abban, amit csinál, és életcélja az legyen, hogy segítsen a másik emberen. Még akkor is, ha úgy érzi, ezt ma már nem értékelik. 

Ahogy így visszaemlékezem sokat tanultam tőlük én is. Túlélni.

Könnyek gyűlnek szemeimben, miként megjelenik egy régi régi kép… apró gyermekem erősítő mosolya… Zokogtam, mikor annyi pénzem sem volt, hogy pelenkát vegyek neki, és egy kifertőtlenített, vasalt fehér pólót adtam rá kínomban… Keserves könnyeim cseppjeit Ő kicsiny kezével letörölte arcomról és gyermekien tiszta tekintettel nevetett rám. Teljesen mindegy volt neki, mibe pisil…

Ahogy cseperedtek, egymást erősítettük az évek során. Ha én voltam reményvesztett, hozzám bújva vigasztaltak, támogattak. Mert gyakran előfordult. Titokban fáj, hogy sok dologról kellett lemondaniuk miattam. A nővéri lét már csak ilyen…

Az egyetlen kincs, amit adni tudtam nekik útravalóul: Megtanulták, mennyire fontos az, hogy figyeljünk a másikra. Jó testvérek, és ezért hálás vagyok.

Egy-egy hangosan zötykölődő traktor töri meg kisvárosom hajnali némaságát. Aratás van, zúgnak a gépek, sietősen zakatolnak a mezőre.

Ellágyul a lelkem, lehet a fiam az? Büszke vagyok rá. Pedig gyakran megkapom: “ Csak egy… traktoros lett?

Igen, az. Ez volt álma piciny gyermekkora óta, erre született. Az, aki azon dolgozik hajnaltól éjfélig számos társával együtt a kánikulában is, hogy nekünk kenyér legyen az asztalon.

Tegnap reggel végre láthattam, hozott egy doboz fagyit.

 – Tudom Anya, hogy úgysem veszed meg magadnak! – ejti le az asztalra vidáman, egy fiatal fiú lazaságával, s csillogó szemmel mesélni kezd.

 – Anya! Képzeld, prémium minőségű a búza!  – húzta ki magát büszkén, és én észrevettem tekintetében azt a hitet, amelyet sok sok éve, még kicsiny gyermekkorában elültettem benne.

A hitet, hogy ha valamit szívvel – lélekkel csinálsz, az meghozza gyümölcsét. Láttam a büszkeséget, mely ébredt lelkében munkájáért… Ő készítette elő a magnak a földet, vetette el, gondozta, permetezte, ápolgatta… Örülök, hogy boldog.

Hallom, a lányom lassan ébredezik.

Itthon van ő is szabadságon. Nővéri mindennapjaiból egy kicsit kiszabadulva élvezi a vidék csendjét.

És közben feltölt engem.

Azokkal a történetekkel, melyek megérintik napjain. A vidáman tündöklő tekintetével, a meghatódott könnycseppekkel szeme sarkában, melyet egy-egy betegágy melletti emlék felidéz. Az érzéssel, hogy mindennél jobban szereti, amit csinál, a hittel, hogy a legcsodálatosabb dolog az élet védelme.

Kellemes érzés ölel át. Megtalálta Ő is azt, anélkül, hogy erre az útra vezettem volna, amiért született.

Csendesen lépeget ki hozzám, piros pöttyös bögréjével kezében, ad egy puszit arcomra.

 – Jó reggelt Anya! – s mosolyog a lelke, miközben átölel.

 – Mit főzöl ? – kérdezi azonnal – Viszek ki Gerinek ma is. Olyan jól esik neki aratás közben a főtt kaja.

Rámosolygok, és elfelejtem, hogy nincs semmi anyagi vagyonom. Ma sem.

De vannak ők, akik boldogsága, hite mindennél többet ér nekem. 

 

Ápolónő blog- mindennapjaink. Várunk szeretettel!

 

Kommentek

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!